A tó területe mintegy 5,75 négyzetkilométer, legnagyobb mélysége pedig körülbelül 74,5 méter. Vízfelszíne nagyjából 13 méterrel helyezkedik el a tengerszint fölött, miközben a meder legmélyebb pontja több mint 60 méterrel nyúlik a tengerszint alá. A Vrana-tó (amely nem tévesztendő össze a Vránai-tóval) Horvátország legnagyobb ilyen természeti képződménye. A tó körülbelül 220 millió köbméter tiszta édesvizet tartalmaz – tudható meg a Punkufer cikkéből.
A Vrana-tó nem a varjúról kapta a nevét
A helyiek régen egyszerűen csak tónak, vagyis Jezerónak nevezték. Mai nevét a közelben fekvő Vrana településről kapta: nincs köze a horvátul hasonlóan hangzó varjú szóhoz.
Az elnevezést Alberto Fortis 18. századi olasz természettudós és utazó terjesztette el útleírásában, de maga a településnév még régebbi eredetű: egykor az Urana nevű római katonai állomás állt ott.
A tó főként a környező vízgyűjtő területre hulló csapadékból táplálkozik. A karsztos kőzetek földalatti járatain és repedésein keresztül kapcsolatban áll a környék vízrendszerével és a tengerrel is.
A mélyben találkozó édes és sós víz kényes egyensúlyban marad: a tó nagy tömegű édesvíz nyomása megakadályozza a tengervíz jelentősebb betörését. Emiatt különösen fontos a vízszint megőrzése. Ha az túlságosan lecsökkenne, a sós víz benyomulhatna a tóba, veszélyeztetve az ivóvízkészletet. A vízállás a csapadék mennyiségétől függően jelentősen, akár több méterrel is változhat.
A víz alatti mesebeli kastély inkább egy kerítés lehet
A néphagyomány egészen másképp magyarázza a tó születését.
A legenda szerint a helyén valaha termékeny mező terült el, ahol két nővér, a Gavanka nővérek éltek. Egyikük gazdag, kapzsi és kegyetlen volt, a másik szegény és szerény. A tehetős nőt gonoszsága miatt földrengéssel és özönvízzel sújtotta a sors: kastélya elpusztult, majd a tó mélyére süllyedt. A történet szerint nagy viharok idején még ma is hallani a víz alól a kastély harangjait.
A halászok állítólag gyakran beleakasztották hálóikat a víz alatti romokba, de ez is csak legenda: a mélyben valóban találhatók emberkéz alkotta kőfalak, ezek azonban valószínűleg nem egy kastély maradványai, hanem egykori kerítésdarabok lehetnek. A környező falvak lakói akkor építhették őket az állatok kordában tartására, amikor a tó vízszintje erősen visszahúzódott.
A vezetékes vízellátás kiépítése 1946-ban kezdődött. Orlec 1952-ben, Cres városa 1953-ban, Mali Lošinj pedig 1962-ben kapott először vizet a tóból. A víz olyan jó minőségű, hogy csak mechanikai tisztítást igényel. Az emberek ezért kizárólag a környező kilátópontokról csodálhatják meg a tavat, amely szélcsendes reggeleken hatalmas tükörként veri vissza az eget és a környező sziklákat.
