Szívesen beszélgetnék autókról, és ha megkérdeznék tőlem, hogy jelen pillanatban a kocsim melyik részét szeretem legjobban és melyik alkatrészét vagy tartozékát tartom a legfontosabbnak, gondolkodás nélkül válaszolnám azt, hogy a csomagtartót.
De senki nem beszélget velem autókról, mert hiába van rengeteg női sofőr, a sztereotípiák makacsabbul tartják magukat.
Szóval, az általános vélekedés továbbra is az, hogy a nők szín alapján választanak autót, és legyen szép a dísztárcsa, amit az első parkoláskor összekaristolnak, ripityára törnek vagy valahogyan elhagyják, mert a nők, ugyebár, nemcsak vezetni nem tudnak, de parkolni se. Pedig aki használja a kocsiját, az egy idő után nem a kényelmi felszerelésekbe szeret bele, hanem a praktikumba, az autós élet ugyanis nem más, mint gyakorlatiasság, és ennek semmi köze a gyöngyházszínű csillogáshoz.
Az autókkal az elmúlt húsz évben két nagyon fontos dolog történt
Az egyik, hogy teljesen elveszítették a jellemzőiket, és sikerült őket a felismerhetetlenségig kerekíteni, a másik, hogy a tervezők egyszerűen elfelejtettek beléjük csomagtartót tervezni. Minek az, gondolhatták magukban, minek az ebben a fene nagy fiatalos és mindenképpen nagyvárosi életben, ráadásul a nőknek úgyis csak az számít, hogy a kocsikának divatos külseje legyen, keveset fogyasszon, és könnyen lehessen vele parkolni, meg legyen benne csibegép, ami hangosan pittyeg, mikor nekitolatnak a másik autónak.
Szóval, csomagtartó nincs, cserébe telepakolták mindenféle villogó meg színes bigyóval, így már a szeptemberi szürkület idején karácsonyi hangulatba kerülhetünk, és ez nyilvánvalóan nagyon fontos, miközben a gyerekért igyekszünk az óvodába. De ne ugorjunk ennyire előre az időben, legyen a gyerek még csecsemő.
Először legyünk szinglik!
Na, erre az időszakra én már nem emlékszem, de az biztos, hogy az autóban akkor sem fértem el. Mert akkor is én jártam bevásárolni, és ez nem az autós magazinok által “kisebb bevásárlásnak” titulált szerda délutáni húszperces kitérőt jelenti, mikor beszaladunk a drogériába, és veszünk egy hónaljdeót meg egy flakon mosogatószert, hanem azt, amikor hétvégén megvesszük a 16 tekercses vécépapírt, a papírtörlőt, a két karton ásványvizet meg az ötliteres mosószert, aztán a parkolóban vakargatjuk a fejünket, hova is pakoljuk be mindezt. És persze mi visszük haza az akciós leandert a kertészetből – egyszerre kettőt –, a kisebb bútorokat lapra szerelve, a 25 kilós virágföldet a marhatrágyával meg a világ összes büdöskéjével együtt, és még a négy új balkonládát, a locsolókannát meg a gereblyéhez az új nyelet. Nesze neked városi élet.
Ha megszületett a gyerekünk, a helyzet az idő múlásával egyre cifrább.
A magam részéről két konteóban hiszek, az egyik az, hogy Jim Morrisson, a Gyíkkirály él. A másik, hogy a babakocsi-tervező mérnökök és az autócsomagtartó-tervező mérnökök időről időre összejönnek a cégek által fizetett karib-szigeti, víz feletti luxusbungalókban, és ott workshopot tartanak arról, hogyan ne férjenek be a babakocsik az autókba. Az nem lehet, hogy ez nem így történik.
A gyerek megszületésével tehát egy hely mínusz a gyerekülés miatt és egy csomagtartó mínusz, mert ha véletlenül befér a csomagtartóba a minden férfi szerint egyszerűen, fél kézzel összecsukható, könnyű babakocsi, akkor, ha elég ügyesek vagyunk, és van érzékünk a logisztikához, akkor egy gyufaskatulyát még kisebb erőfeszítésekkel elhelyezhetünk a babakocsi mellé.
Minden mást a hátsó ülésre kell beszórni a gyerek mellé. Ahonnan le fog borulni az első fékezéskor. A kutyára, aki az ülés előtt kucorog, akkor is, ha egy bernáthegyi. Mellénk se fér semmi, mert ott van a táskánk, meg egy másik, amiben a gyerek cuccai vannak: a tartalék pelusok, a váltóruha, néhány játék, nyálkendő, egy banán és egy avokádó, ha hirtelen uzsonnát kéne csinálni valahol, pótsapka, nedves törlőkendő és babavíz. A táskánkban a szokásos: azaz egy részecskegyorsító és a gyerek által belepakolt létszükségletű holmik, azaz néhány rágóka, fakanál, a másik neszeszerünk, benne egy szétmorcsolt banán és néhány babapiskóta, valamint egy rúzs, amibe a múlt héten beleharapott.
Az anyósülés előtt a váltócipőnk meg egy kényelmes papucs, amit szívesen hordunk, vezetni viszont nem tudunk benne. Ásványvíz. Pléd, összehajtva. Ablaktisztító flakon, mert a kutya belülről összeorrozza az ablakokat. Télen elengedhetetlen egy kis permetezőben kerítésszaggató pálinka, mert az kiválóan oldja a jeget, és nem kell annyit kaparászni.
Fogalmam sincs, hogy az, akinek kettő vagy annál több gyereke van, hogyan csinálja, én egy négyéves gyerekkel és egy középtermetű keverék kutyával belaktam egy alsó középkategóriás négyajtóst. Ha a férjem szeretne velünk jönni valahova, két nappal előbb be kell jelentenie, hogy helyet szorítsak neki. És az autóban nem kupleráj van, hanem a hétköznapi életünkhöz szükséges tárgyak. Meg négy tonna kutyaszőr a hátsó ülésen, de az már tartozéknak minősül. Ha még trehány is lennék, egy kilencszemélyes kisbusszal kéne járnom.
Szóval az ideális női autó az, amelyben van hely. Minden más parasztvakítás.
Az alacsony fogyasztás ilyen benzinárak mellett nem lehet érv, a könnyű parkolásról meg az a véleményem, hogy ahhoz nem autó kell, hanem meg kell tanulni vezetni. És akkor minden parkolás könnyű. Ha a városban autóval járunk, akkor már eleve nem vagyunk környezettudatosak, szóval a kibocsátásról szóló fámákat ne is kezdjük el hangoztatni, hiteltelen. Hogy nem akarunk dízelcsettegést hallgatni, nos, pontosan mikor? A füstöt okádó kék busz robaja után vagy úgy általában, a vészesen öregedő magyar gépjárműpark tagjaként a körúton bárhol? Na ugye. Válassz ésszel, abból még sosem lett baj.
És a próbakörre vigyél magaddal egy babakocsit is. Én szóltam.
