A sziporkázó humoráról, sokat idézett aforizmáiról, felvilágosult politikai nézeteiről és hófehér, bolyhos hajához mindig pompásan passzoló hófehér öltönyeiről még félhomályban is könnyen felismerhető Mark Twain volt az amerikai regény atyja, a Mississippi menti Jókai Mór, akinek Tom Sawyer és Huckleberry Finn elképesztő kalandjai mellett még egy csomó minden mást is köszönhetünk: például egy remek Jeanne d’Arc-regényt, némileg meglepő módon. Twain nem csak hazájában, hanem világszerte rendkívül népszerű író volt, így például nálunk is, és amikor 1899 márciusában Magyarországra látogatott, természetesen a legnagyobbaknak kijáró ünnepléssel és tisztelettel fogadták.
A határon cigányzenekar várta a jeles vendéget, Budapestre érve pedig a Magyar Képviselőházba invitálták, ahol egy ideig állítólag nagy érdeklődéssel hallgatta Mócsy Antal képviselő úr maratoni beszédét Pulszky Ágost szinkrontolmácsolásában. Ezt követően két másik patinás férfiklubban is látogatást tett: a Lipótvárosi Kaszinóban lelkes szavakkal dicsérte fővárosunk szépségeit és a magyar faj kiváló erényeit, majd kacagtató nonszensz költeményeiből olvasott fel párat, amit bizonyára nagyra értékeltek a magyar közélet jelenlévő reprezentánsai, mint gróf Andrássy Gyula, Wekerle Sándor vagy éppen Herczeg Ferenc; a magyar írók és újságírók társaskörében, az Otthonban pedig – ahol még a szokásos délutáni kártyacsata is félbeszakadt a nagy amerikai művész érkezésekor – fonográflemezre rögzítették az író valamely szellemes rögtönzését (sajnos azt nem tudjuk, hogy megvan-e még a felvétel). Twain később Jókai Mórnál is tiszteletét tette, és a két író a hírek szerint hosszú órákon át cseverészett a legnagyobb egyetértésben, mintha csak régi ismerősök lettek volna.
Az idős Mark Twain elmaradhatatlan fehér öltönyében (fotó: Wikipedia)
Mindezt csak azért írjuk le, hogy érzékeltessük, Mark Twain neve tényleg ugyanazt jelentette a világ minden táján. Nimbusza pedig az 1910-ben bekövetkezett halála után sem fakult, sőt; hiába porladt már a szerző békében a föld alatt, úgy tűnt, hogy továbbra is komoly igény mutatkozik új Twain-művekre. Legalábbis mással nemigen magyarázható, hogy 1917-ben egy amerikai médium, Emily Grant Hutchings azzal állt a nyilvánosság elé, hogy birtokában van egy friss Mark Twain-kézirat, amelyet a tehetséges elhunyt a túlvilágról diktált le neki, és spiritiszta kolléganőjének, Lola Haysnek egy Ouija-tábla segítségével. Ebben az időben ez nem is volt olyan szokatlan: egy Pearl Curran nevű nő (mellesleg Hutchings jó ismerőse) például ugyancsak egy szellem, bizonyos Patience Worth sugalmazására írta novelláit és regényeit, azonban az kétségtelen, hogy ilyen kaliberű halott szerző, mint Mark Twain, korábban még nem tűnt fel a színen.
A sajátos körülmények között készült regény a Jap Herron címet kapta, és a megjelenése meglehetősen nagy szenzációt keltett a tengerentúlon. Olyannyira, hogy azt már Mark Twain lánya, Clara és a korábbi kiadója, a Harper and Brothers sem hagyhatták szó nélkül, és bíróságra vitték az ügyet, amire Hutchings újfent konzultált a néhai íróval, aki arról tájékoztatta, hogy „szellemi gyötrelmeket okoz neki, ha hátráltatják a Jap Herron kiadását”. Mivel Clemens és kiadó nem tudták egyértelműen bebizonyítani, hogy a könyvet nem Twain szelleme írta, ügyvédjeik keresetet adtak be, hogy Hutchings vagy ismerje be, hogy hazudott, vagy pedig mondjon le a Jap Herron eladásaiból befolyó bevételekről a Twain család és a Harper and Brothers javára. Így a spiritiszta végül úgy döntött, hogy inkább bezúzatja a még eladatlan példányokat.
Aki kíváncsi, hogy a holtában is igen virgonc Mark Twain regénye érdemes-e a figyelemre, az például itt elolvashatja:
