| Új sorozatot indítottunk Szépségtárca néven, melyben Karafiáth Orsolya költőnő mutatja be nektek, hogyan jelenik meg a szépség különböző korok szépirodalmi műveiben. |
Én is beálltam a hosszú sorba, előttem bájos titkárnők, ledér színésznők, boába burkolt bártündérek, megrettent, megmenekítésre váró özvegyek. Valami titka kell legyen, kell magyarázat a vonzásra. Bár, ugye, ritkán beszélünk férfiszépségről, ismerjük, ha egy fokkal szebb az ördögnél stb., most mégis igyekszem a szépségregiszterben körbeírni Őt. Legalábbis valamiképp megragadni a nehézfiúk „bájának” rejtélyét. Az biztos, hogy a kulcs nem feltétlenül a külsőségekben keresendő, Chandler sem sokat vesződik hősének leírásával. Kilenc regényének elcsípett félmondataiból tudtam csak így-úgy összerakni a figurát.
Először az tűnt fel, hogy mindegyik könyvben minimum háromszor leütik, nyakszirten, illetve arcon csapják. Először csináltam egy kis táblázatot, hányszor repedt fel az orra, arccsontja, hányszor hasadt fel a bőre. Nyomozónk erős anyagból készült, vagy védte a borostája, nem tudom, mert emberi számítás szerint rongyszőnyegre kellett volna már a Visszajátszás (az időskori sztori) lapjain hajaznia, ám ehelyett a keménykötésű fickónk itt is tépi a szíveket. Mai szemmel már nem lenne túl magas, száznyolcvan körül jár, és kikövetkeztettem, hogy testalkata inkább vékonyabb lehet, hiszen Chandler mindig enyhe visszatetszéssel szól a kövérkés, nagydarab, puhány ellenfeleiről. Frizuráját mindig tüsinek gondoltam, mígnem egy elejtett megjegyzésből kiderült: kis göndörkés fürtök keresztezik sebhelyes arcát. Aztán beugrott: igen, a lényeg a sebhelyekben van. Egy (esetében rengeteg) sebhely a mágia eredője. Mutatja, hogy ez a férfi rettenthetetlen, belemegy a helyzetekbe, és meg is oldja őket. A sebhely mementó, dicső verekedések lenyomata.
A nő érezheti: e mellett a megfélemlíthetetlen alak mellett biztonságban lesz majd. És a biztonságérzet miatt attól is eltekint, hogy Marlowe iszik. Rengeteget. Egy regényben (sőt elég egy kisregénnyi terjedelem is…) több whisky fogy, mint a Dallas tizenhárom évadjában együtt, pedig az sem kis teljesítmény, gondoljunk csak vissza a régi szép idők „dallaszozásaira”, mikor azt játszottuk, hogy együtt iszunk a szereplőkkel. Egyetlen epizód ki tudott ütni, főleg Samantha alkoholista periódusainak idején. Ez a vonal valószínűleg önéletrajzi, a szerző is szenvedett alkoholproblémáktól, depressziótól, 1955-ben öngyilkosságba próbált menekülni. Marlowe sokszor szenved sajgó fejétől, bűzlő kipárolgásaitól – de a nők ezt is kacarászva tűrik, alig várva, hogy ajkuk Marlowe cserepes ajkaira tapadjon. Ő pedig aztán egy cinikus megjegyzéssel (amit annyira imádunk, és még vonzóbbnak látjuk őt) melegebb éghajlatra küldi az epekedő hölgyeket.
Talán egy rosszfiú nem lehet elég taszító? Sőt, minél rondább, annál szebb? Hát igen: ha humorral, esetleg cinizmussal, megközelíthetetlenséggel „csinosítja” fel magát… Még jobb, ha egy régi, reménytelen szerelem árnya lengi körül, mint Marlowe-t is, akinek egyszer, egyetlenegyszer megperzselődött kőkemény szíve, az Elkéstél, Terry (szerintem Chandler legkitűnőbb regénye) lapjain. Ilyenkor azt érezzük, mi leszünk majd a következők (vagy az elsők), akik ezen változtatunk, és ez is növeli a nehéz esetek esélyeit. Tíz perce csöngött a telefonom, a vonal végén az egyik barátnőm így pityergett: „Vége lett Norbival. Nem bírtam tovább. Sajnos ő nem az a tetű típus, túl rendes hozzám… Én ezt nem tudom megszokni.” Ismertem Norbit, tényleg nem egy tipikus rohadék: kedves, megbízható, szeret tisztálkodni, pontos és kiszámítható. Ezt a fajtát kedvelik a nagymamáink, látják benne a dédunokák ellátóját, a vágyva vágyott papucsot.
De mit lehet tenni, ha jobban vonzanak az aranyifjak, a kocsmában hahotázók, azok, akikre órákat várunk, de tudjuk, meg sosem érkeznek, vagy ha igen, abban nincs köszönet? Tenni semmit sem tehetünk, talán csak egyvalamit: otthon maradunk, bevackolódunk a babzsákfotelbe, és elolvassuk az összes Marlowe-sztorit. Aztán vagy még szerelmesebbek leszünk, vagy leszűrjük a tanulságot.
