Mirka (Mirka-Művek)
Már gimiben is úgy teltek a matekórák, hogy csuklótól könyékig telefirkáltam a karom, majd amikor végeztem, a padtársamét is. Érettségi után egy OKJ-s festő szakra mentem, de az oktatás színvonala se volt megfelelő, és a csoporttársaim közül is rengetegen csak azért jártak, hogy legyen diákigazolványuk. Úgy döntöttem, inkább magánúton tanulok egy festőművész barátomtól. Közben pedig elkezdtem kitanulni a szakmát.
Három évvel ezelőtt, amikor kisinasnak álltam, voltak, akik szkeptikusan álltak hozzám, még a mesterem is. Ez nagyrészt azért lehetett, mert a tetoválás mára divatszakma lett, sok csajszi akarja leutánozni Kat Von D-t, mert ő milyen vagány, és azt hiszik, ez könnyű pénzkereset. Azóta a munkámmal és a kitartásommal igyekszem bizonyítani, hogy megállom a helyem.
A családom kezdetben nem rajongott az elhatározásomért, hogy tetováló leszek. A gyakornoki évek letelte után édesapám megkérdezte, nem akarok-e valami tisztességes polgári állás után nézni, de mára már büszke rám, hogy olyan szakmát űzök, amit szeretek.
Vannak, akik túlmagyarázzák a tetkójukat, de sokan vannak, akik félvállról veszik, és csak rakatják magukra egyik mintát a másik után. Ebbe könnyen bele lehet csúszni. A tetoválónak is a felelőssége, hogy az első tetoválást megelőzően átbeszélje a vendéggel a dolgot, hogy a minta megléte a jövőjét nem fogja-e hátrányosan befolyásolni – főként munka terén –, és hogy valóban fontosnak érzi-e annyira a motívumot, hogy egész életében büszkén viselje.
Kedvelem az old school stílust és a tradicionális mintákat, amelyeket előszeretettel dolgozok át festményszerű, akvarellhatású tetoválásokká. A közelmúltban talán a legnagyobb fejtörést okozó munkám az volt, amikor 12 (látszólag összefüggéstelen) elemet kellett úgy feltennem egy karra, hogy összhang legyen köztük.
Kaptam amiatt már kritikát, hogy “elbabusgatom” a vendégeimet: ha látom, hogy valóban nagyon nem bírja a kedves alany a megpróbáltatásokat, akkor inkább abbahagyom, és több részletben készítem el a mintát.
Tapasztalatom alapján a férfiak kevésbé tűrik jól a fájdalmat. A nők általában jobban bírják a tetoválás okozta megpróbáltatásokat, viszont olykor hajlamosak egy kis hisztire.
Minden tetoválásnál próbálom a maximumot kihozni magamból, de előfordult olyan eset, hogy egy korábbi munkámat visszahívtam, mert eszembe jutott egy jó megoldás. Hiszek abban, hogy addig vagyok fejlődőképes, amíg találok olyan momentumokat a munkáimban, amit később jobban vagy már másképp meg tudnék oldani.
Hami (Tattoo Face)
Az első tetoválásom a fekete öves danvizsgám örömére készült huszonegy éves koromban, a következő három évvel utána jött, mostanra tele vagyok rajzolva. Igazából akkor kezdtem érdeklődni a tetoválás mint szakma iránt, amikor egy tetőtől talpig kivarrt barátnőmet kísértem el egy szalonba. Amikor rajta dolgoztak, akkor figyeltem fel a tetoválás művészi értékére.
Rajztagozaton érettségiztem, de utána hat évig nem fogtam ceruzát sem, mert a karate volt az életem. Amikor az élsport abbamaradt, akkor a tetoválás lett az új szerelem. Nem foglalkozom azzal, hogy férfidominancia van ebben a szakmában; sosem ért a nemem miatt hátrányos megkülönböztetés. Akik hozzám jönnek, a munkáimat nézik.
A színes tetoválásokat szeretem és az absztrakt formákat. Sok munkám vízfestékhatással készül, és a new schoolt (minden meseszerűen jelenik meg) kedvelem. Rengeteg külföldi tetováló inspirál, akiknek követem a munkáit.
Sokszor a kicsi, egyszerűnek tűnő mintákon többet agyalok, mint egy teli háton. Legutóbb egy kétméteres sportoló kért a tarkójától a farcsontjáig egy egyenes, két milliméter vastag csíkot. Három órán át szenvedtünk vele, miután megállapítottuk, hogy a gerinc vonala és a srác izomzata miatt csak akkor látszik egyenesnek a vonal, ha ötmillis a csík. Olyat nem akart, így átküldtük egy másik profi tetoválóhoz, aki szintén erre jutott. Így nem lett a fiúnak tetoválása.
A legbüszkébb egy szakács haverom karjára vagyok, amire vízfestéktechnikával csupa étel került: zöldségek és gyümölcsök, melyek követik a kar formáját. Most is van egy pepecselős munkám; egy lengyel festőművész, Zdzisław Beksiński egyik részletgazdag festményét kérte egy srác, de olyan ritkán jön, hogy ez sose lesz kész…
Az amerikai sorozatok (L. A. Ink, Miami Ink) óta mindenki azt hiszi, hogy minden tetováláshoz kell egy történet, de ez hülyeség. Nem kell! Elég az, hogy tetszik, és ezzel szeretnéd leélni az életed.
Addig szeretnék ezzel foglalkozni, ameddig bírja a kezem, és amíg meg tudok újulni. A szalonban családias a hangulat, előfordul, hogy valaki csak foglalózni jön, és itt ragad két órán át. Mindenkit emberszámba veszünk, mindegy a neme, a bőrszíne, a foglakozása, vagy hogy kit szeret. Csak a szétszolizott vagy a napégetett bőr miatt vagyok mérges. Olyat nem vállalok.
Karina (Black Angel Tattoo)
Nem érzem hátrányát annak, hogy nő vagyok, sőt egyre több olyan visszajelzést kapok, hogy a vendégek direkt nőiesebb, lágyabb vonalvezetésű és technikájú tetoválót keresnek. A nők jobban érzik a csajosabb témákat is, és empatikusabbak a vendégeikkel.
A vendégeim kétharmada hölgy, de úgy gondolom, hogy ez inkább a stílusomnak köszönhető. Azt mondják mások, hogy az én stílusom a “kedves, cuki”. Egy hozzám közelálló szerint még egy sorozatgyilkost is szerethetően ábrázolnék.
Igazából sosem gondoltam volna, hogy tetováló leszek. A rajztagozatos érettségim, majd a porcelánfestő tanulmányaim után még elvégeztem pár kézügyességet igénylő szakmát (szitanyomó és kendőfestő, illetve lakberendező), de egyikben sem éreztem úgy, hogy megtalálnám a helyemet, így kötöttem ki az egyik budapesti egyetemen, ahol tanulmányi ügyintézőként dolgoztam közel tíz évig.
A diákokkal kialakított közvetlen és jó kapcsolatom vezetett végül a tetováláshoz: az egyikük látta a rajzaimat, és ő javasolta, hogy próbáljam ki magam ilyet téren is. Az időzítés nem is lehetett volna jobb, mivel Müllner Csaba, aki a mesterem lett, pont akkor hirdette meg, hogy tanítványokat keres. Így kerültem a kezei alá, amiért örökre hálás leszek neki. Az első év a tanulásról szólt, utána kerültem el szalonokba. Egy éven keresztül külföldön is dolgoztam, Svájcban és Németországban. Az igazi helyemet tavaly találtam meg, azóta dolgozom a lakóhelyemhez közeli, budaörsi szalonban.
A jövőm? Tetoválok, ameddig bírok, és az egészségem is engedi. Addig is igyekszem eljutni vendégtetoválóként külföldi szalonokba, szeretnék világot látni, más kultúrákat, stílusokat is megismerni és alkalmazni.
Xu Yi Lili (Skin Workshop Tattoo)
A nagybátyámnak volt először tetkója a családban, én pedig sokszor elkísértem őt abba a szalonba, ahova járt. Ott hallottam azt a hírt is, hogy a Skin Workshopban tanoncokat keresnek. Egyből bevittem a rajzaimat, ők pedig felvettek.
Ami régen például hátránynak számított volna – fiatal vagyok és lány –, az most nagyobb előnyt jelent a vendégek körében, mert kevésbé vagyok félelmetes, mint egy rommá varrt marcona férfi.
Sokan úgy gondolják, hogy ha valaki régebb óta tetovál, akkor valószínűleg sokkal jobb is, viszont az, hogy valaki 20 vagy 3 éve tetovál, nem jelent semmit; a hülyeség is kortalan… A fontos az, hogy steril környezetben minőségi munkát adjunk ki a kezünk alól, de ezt már egyre többen belátják.
Minidig is tudtam, hogy grafikával akarok foglalkozni, a tetoválásra pedig úgy gondoltam, mint egy újabb technika elsajátítására. A realisztikustól az egyszerűbb, rajzos mintákig sok mindent elkészítek, a lényeg az, hogy színes legyen. Szeretek elmerülni a részletekben is. Egyébként amennyire lehet, próbálom ötvözni ezt a kettősséget. Nem akarok leragadni egy stílusnál, mert félek, hogy akkor hamar megunnám.
Mindig a legújabb munkám a kedvencem, de most egy takarást emelnék ki, aminek először nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Egy hatalmas Mesi feliratot kellett letakarnom, mert Mesi azóta már továbblépett… Nem hiszem, hogy sokan elvállalták volna ezt a munkát, mert takarni nehéz. Szerencsére szabad kezet kaptam mindenben, ami ilyenkor a legfontosabb.
Miskolc kicsi, így szinte mindenki ismer minket. Szeretek itt dolgozni, mert nyugodt kis város ez, mellesleg itt is nőttem fel. Szeretnék majd világot látni és utazni mindenfelé, de ha hosszú távban gondolkozom, akkor biztos, hogy maradok a “székhelyemen”.
Csicsi (Sea Sick Tattoo)
Kilenc évvel ezelőtt kezdtem a szakmát; az első tetoválóexpón csupán ketten voltunk lányok, én, meg egy holland. Akkoriban nagyon izgalmas volt, mert kevesen voltunk és kuriózumnak számított a gyengébbik nem.
Azért lettem tetoválóművész, mert vonzott ez az életstílus. Szeretek élni, ami miatt néhány vendég úgy gondolja, hogy engem éjfélkor is fel lehet hívni, mert biztos egy kocsmában iszogatok. Ez persze nem így van; a munkámat nagyon komolyan veszem. Életemben egyszer próbáltam másnaposan tetoválni, akkor én kértem a vendéget, hogy ezt most hagyjuk.
A családom is tele van tetovált emberekkel, úgyhogy a fiatalabbak még örültek is a döntésemnek, hogy legalább lesz bennfentes a közelben, akit bármikor el lehet kapni, ha egy kis fájdalomra vágynak. A pedagógus édesapám is támogat, mert tudja, hogy azt csinálom, amit szeretek, és még meg is élek belőle.
Grafikus az eredeti szakmám, de a monitor előtt ülve hamar rájöttem, hogy nem ez az én utam. Fontos, hogy a tetováló jól tudjon rajzolni, mert a vendég alapötletéből neked kell felrajzolnod a mintát. Ez nem úgy működik, hogy egy kész sablont indigóval átrajzolunk, mert azt még egy ovis is meg tudja csinálni. Nagyon sok kedvenc tetoválásom van, melyek a hordozóik miatt kedvesek számomra. Angyal Luca barátnőm koponyatetoválására nagyon büszke vagyok.
Budapesthez képest Kecskemét egy szanatórium. Pesten nyolc évet dolgoztam, és ennek köszönhetem a rengeteg tapasztalatot, amit szereztem, és hogy megtanultam az emberekkel bánni. Rengeteg budapesti vendégem a mai napig jó barátom, és állandó látogató a vidéki üzletben.
Ügyfeleim között a férfiak többen vannak, de életkorban nagyon vegyes a társaság. Hatvan feletti is járt nálam, de legutóbb egy 16 éves srác jött a szüleivel, és nagyon fel volt háborodva, amikor azt mondtam, hogy aludjon erre még jó párat.
Ez a munka agyban nagyon fárasztó: miközben a munkádra koncentrálsz, párhuzamosan pszichológus vagy, meg lelki szemetes, sőt néha a Mónika-show műsorvezetője is.
A tetoválás divatszakma lett, sajnos olyanok is belevágnak, akiknek semmi gyakorlatuk nincs ebben. A szakma bemocskolásának érzem, amikor valaki otthon a nappalijában minden tapasztalat nélkül tetoválni kezd, és ezzel néha nemcsak összebarmolja az emberek bőrét, de van, hogy fizikai kárt is okoz. Ha valaki bejön hozzám, hogy szeretne ezzel foglalkozni, magam mellé ültetem és próbálom terelgetni, persze semmiképp nem okítás szinten.
Nem vagyok nagyravágyó, viszont szerencsésnek érzem magam, hogy 28 évesen a saját üzletemben róhatja a kilométereket a tetoválógépem, és remélem, a postás majd a nyugdíjamat is ide hozza.
