Sokáig tartoztam azok közé, akiket nem különösebben terhelt meg, ha sokat kell dolgozniuk, egyszerűen azért, mert úgy alakult, hogy a hobbim a diplomám megszerzése után a munkámmá vált. Utoljára diákkoromban kellett átélnem, hogy utáltam egy munkát – azok a nyomdai 12 órás éjszakázások… –, lassan már nem is emlékszem rá, hogy az milyen. Szeretek írni és szeretem a filmeket, és azt, hogy nagyrészt filmekről és tévésorozatokról kellett írnom, csak nagyon ritkán éreztem munkának. Ha meg épp úgy alakult, hogy nem filmekről írtam, annak meg azért örültem, mert pihenésképp valami mást csinálhattam. A szabadidőm jó része is azzal ment el, hogy filmeket/sorozatokat néztem, DVD-t, majd később Blu-ray lemezeket gyűjtöttem, és mivel a hasonló a hasonlót vonzza, a baráti köröm nagy része is hozzám hasonló filmőrültekből került ki, akikkel ugye – khm – jórészt filmekről beszélgettünk. Mondhatom, hogy az egész életemet sokáig egy nagy énidő tette ki, és ez házasságban élve sem változott meg igazán.
Énidő kimaxolva
A közös életünk a párommal, majd későbbi feleségemmel sosem volt teher, nem éreztem, hogy valaha is levegőre lenne szükségem mellette, ezért nem kellett figyelnem az énidőre sem. Valahogy természetesen jött, hogy időnként mentem a barátaimhoz, ő pedig a barátnőihez, a lakáson belül sem lógtunk folyton egymás nyakán. Ment minden magától, erőfeszítések nélkül. Igazából még egyedül is lehettem, méghozzá egész sokat. Mivel újságíróként időnként sajtóutakra vagy filmfesztiválokra jártam, ha összeadnám, akkor minden évben kijött néhány hétnyi idő, amikor nem voltam otthon.
Persze bizonyos értelemben dolgoztam, hiszen az ilyen alkalmakkor iszonyat mennyiségű filmet néztem meg, írtam róluk és interjúkat csináltam, mégis úgy éltem meg az egészet, mint valami veszett nagy énidőt: ezek az időszakok csak rólam, a munkámról és a hobbimról szóltak. Ha az ember sokat jár filmfesztiválokra, előbb-utóbb néhány hasonszőrű újságíró kolléga a barátjává is válik, szóval még azt sem lehet mondani, hogy ezekbe az alkalmakba ne fértek volna be a baráti találkozók, sörözések, vacsorák. Énidő kimaxolva.
Az első gyerek, az első változás
Kisfiunk 2017 májusában érkezett, és ha nem is rögtön borult fel minden, de hónapról hónapra változott meg az életünk. Mivel nagyrészt otthonról dolgoztam már akkor is, először hozzá kellett szoktatnom ahhoz, hogy egy icipici kissrác is ott van velünk az ötven négyzetméteren, és igen, időnként hosszan tartó sírással és ordítással téve lehetetlenné a munkámat, máskor meg az éjszakai dáridózásával téve engem kialvatlanná és használhatatlanná. Lassan, de biztosan csúsztam át abba az állapotba, hogy a helyzet miatti lassabb tempómnak köszönhetően reggeltől estig dolgoztam, és az énidőt az jelentette, ha el tudtam menni egy sajtóvetítésre filmet nézni.
Az otthoni filmnézés egyre nehezebbé vált, minden regénybe belealudtam, a társasági életem egyre hátrébb szorult, és amikor másfél évvel később még egy lakásból házba költözést is sikerült összegründolnunk, végképp úgy éreztem magam, hogy az egész életem melós pörgésből, házfelújításból és gyerekezésből állt. Nem panaszkodni akarok, mindet szerettem – na jó, a költözést és a házfelújítást kevésbé –, csak valahogy sikerült elérnem, hogy sokkal kisebbé váljon az életem a korábban megszokottnál. Szerettem apává válni, öröm volt családi házba költözni, és ha eszembe is jutott néha, hogy szeretnék több időt magamra, akkor ránéztem a feleségemre, tudtam, hogy neki még annyi ideje sincs magára, mint nekem, és rögtön elhessegettem a gondolataimat másfelé. A filmfesztiválozás továbbra is az életem része maradt, szóval az ott töltött idő jelentette számomra a feltöltődést: ilyenkor pár napig vagy egy hétig kiszakadhattam az amúgy szeretett, de kissé fárasztó hétköznapjaimból.
A második gyerek után újabb változás
Tavaly ősszel a kisfiunknak kishúga született, ami miatt újra kellett pozicionálni meglévő erőforrásainkat. Némi könnyítést hozott, hogy ezzel egy időben a fiunk elkezdett bölcsődébe járni. A változás így leginkább este érződött: korábban a kisfiunkat a feleségem altatta, de most rá a csecsemő mellett volt szükség, így a srácunk rám maradt. Csakhogy ő már kiskora óta feltűnően rossz alvó, és az altatás nála azt jelenti, hogy az ember lefekszik mellé az ágyba, megfogja a kezét, és addig vár, míg el nem alszik. Ez minimum húsz perc, maximum egy óra, de ha azt mondom, hogy 35-40 perc az átlag, nem túlzok. A szakmámból adódóan rengeteg filmet/sorozatot nézek itthon is, ami egy gyerek mellett még kivitelezhető volt, mert már este kilenc körül tudtam kezdeni. Csakhogy tízkor kezdeni egy filmet, úgy, hogy előtte háromnegyed órát a tök sötétben, csendben altattam a fiamat, ami alatt természetesen befáradtam, egyáltalán nem könnyű.
A hobbim/munkám legkedvesebb része, az „énidőm”, a filmnézés így tehát veszélybe került, és azon kaptam magam, hogy egy-egy kivételtől eltekintve szinte már csak azt tudom megnézni, amiről cikket kell írnom. Azonban a régi énidőm helyett kaptam egy újat: abban a napi 20-60 percben ott a sötétben az ember legalább elmerülhet a gondolataiban, és tényleg nem kell másra figyelnie, csak magára, meg arra, hogy lehetőleg ne aludjon el. Próbáltam megtalálni a jót a helyzetben: ilyenkor gondoltam át a napom, tervezgettem a következő napjaimat vagy csak valami marhaságon járt az eszem, netán simán csak pihenni próbáltam a csendben.
Fotó: MTI/Mónus Márton
Betett a járvány
A járvány hatása a családi életünkben először azáltal hagyott nyomot, hogy a fiunk már nem járhat bölcsibe, sőt játszótérre se, szóval egy háztartásban vagyunk egy túlpörgött és túlmozgásos háromévessel, aki szinte képtelen arra, hogy a négy fal között rendesen lefárassza magát. Önmagában az ő lefoglalása is komoly feladat, és azt sem egyszerű kilogisztikázni, hogyan dolgozhatok hatékonyan mellette. Mondjuk mostanság már legalább nem a filmnézéstől leszek kialvatlan: alig jelennek meg új filmek, ezért már sokkal kevesebb filmes cikket írok, mint azelőtt. A korábbi apró „énidők”, amikor sajtóvetítésre mentem, vagy a városban dolgoztam a kávézóban, meetingem volt, netán interjúztam valahol, most teljesen eltűntek az életemből, és a helyzet az, hogy egyelőre nem tudtam egy sikeresen működő új rendszert felállítani. Minden picit kaotikus, nem akar összeállni az új kép.
Énidő? Most azt nevezem annak, amikor a feleségemmel esetleg jut néhány percünk, hogy csak egymással foglalkozzunk. Nem vagyok büszke rá, de az is jól tud esni, ha olykor meg tudok inni egy pohár whiskey-colát, és közben csak bambulok ki a fejemből. Ha pedig késő este a gyerekek elalvása után van még erőm arra, hogy megnézzek valamit, az biztos valami régi kedvenc lesz. A drámákat most szigorúan kerülöm. Érzem, hogy fáradok, érzem, hogy jó lenne néha kiszabadulni, de aztán mindig rájövök, hogy igazából olyan életem van, amilyet régóta szerettem volna, és én akartam ezt a két apróságot, akik most minden időmet elrabolják. Szóval befogom.
nlc.kapcsolódó
“Három férj után már csak egy kis egyedüllétre vágynék”
Az énidő fontosságára hívja fel a figyelmet a jógázó Barbie
Énidő, az ötven perc a villamoson