Nekem minden énidő, amikor tényleg figyelek magamra

„Mit csinál az ember, ha egyedül van? Igyekszik nem egyedül lenni” – mondta Popper Péter. A magunkra szánt idő megteremtése energiát, sőt bátorságot követel tőlünk, mégis megéri megtanulni jól ellenni a saját társaságunkban.

Őszintén bevallom, nem tartozom azok népes csoportjához, akik luxusnak tartják az énidőt, és úgy fogalmaznak, „majd ráérek magamra, ha minden mással is előbb foglalkoztam”. Lelkiismeret-furdalást sem érzek, ha kicsempészek magamnak egy kis időt a napból, sőt attól leszek ideges, ha ez nem sikerült. Most már. Ahhoz, hogy ez így legyen, több évig kellett küzdenem. Nem a főnökkel, nem a családdal, nem az idegesítő felugró ablakokkal, a szomszéddal, a villanyóra-leolvasóval. Csakis önmagammal. Azzal a részemmel, aki az állandó kifelé élésben és megfelelésben magát sorolta a legutolsó helyre, de mire eljutott volna magához, addigra már semmi energiája nem maradt.

Az élet úgy alakította, hogy megtanuljak egyedül, a saját társaságomban is jól ellenni, és ne kelljen hajat tekergetnem, vakaróznom, cigiznem, felhívnom valakit, facebookoznom, hogy mihamarabb lelépjek a saját társaságomból. Azt gondoltam, nem pálya, ha másoktól várom el, hogy feltöltsenek, netán értelmet adjanak a létezésemnek, se a magam szempontjából, se velük szemben. Ezért vettem a bátorságot, és lassan, de biztosan elkezdtem megbarátkozni magammal. Eleinte szörnyen nehezen ment, aztán egyszer csak, valamikor, már nem is tudom pontosan, mikor, azon kaptam magam, hogy szeretek magammal lenni.

„Mit csinál az ember, ha egyedül van? Igyekszik nem egyedül lenni”

Popper Péter Gyors élet, lassú halál című előadásában úgy fogalmaz: „Mit csinál az ember, amikor egyedül van? Igyekszik nem egyedül lenni. Elborzad, fél, szorong, ha egyedül kell lennie. Programnak kell lenni, háttérzenének lenni, tévének kell szólni, társaságnak kell lenni, el kell menni valahova. Miért kell félni önmagam társaságától? Miért rossz társaság önmagammal lenni? Miért kell gyorsítani, hogy most történjen valami? Nem menekülés-e ez valami elől, épp az önmagammal való négyszemközt maradástól, szembenézéstől, önmagam kibírásától, elviselésétől?

Nekem a tartalmas énidőhöz vezető út valahol tehát kemény meló volt, és egyáltalán nem gondolom azt, hogy a „lazulj el egy kád vízben” női magazinos utasítása (jól van, tudom, tudom…) mindenki számára bevált receptként valódi kikapcsolódást hoz, ha ebben a hirtelen jött csendben elöntik az agyát az olykor igencsak rémisztő gondolatok. Egy alapjáratban stresszesebb típusú, feszítettebb és érzékenyebb idegrendszerű embernek – mint amilyen én voltam a magamba fektetett energia nélkül – sokkal kockázatmentesebb kisütnie az agyát mondjuk a kedvenc sorozatával, amire persze szintén szükség van alkalomadtán, de nem gondolom, hogy a századik Netflix-sorozat is legalább annyira feltölt, mint az önmagunkkal való szeretetteljes kapcsolódás.

Nekem minden énidő, amikor valóban figyelek magamra

Az is, amikor felismerem saját szükségleteimet egy helyzetben, és ez egyszer nem sorolom magamat háttérbe mások javára, hanem sikerül érvényesítenem az érdekeimet. Az is, amikor figyelni tudok a testem jelzéseire, és tudom, mikor van itt az ideje a pihenésnek. Az is, amikor egy kellemetlen érzésemet nem utasítom, fojtom el, hanem át tudom végre érezni, még ha nehéz és fájdalmas is. Minden énidő lehet, amikor a figyelmem egy része belül marad, miközben a másik része a külvilágra vetül. Minden tevékenység énidő, ami ezzel, az egyszerre belső és külső figyelemmel töltődik meg, legyen szó mosogatásról, sportolásról, vagy akár egy beszélgetésről. Amikor nem azért csinálok valamit, hogy túl legyek rajta, hanem azért, mert örömömet lelem benne. Az énidő belülről fakadó öröm.

Az énidő jelenlét

Persze nekem is vannak olyan tevékenységeim, amelyek minden másnál jobban feltöltenek, például amikor Gödről Vácra biciklizünk az ártéri erdőben. A fák között átszűrődő napfény, a finom hűvös a bőrömön, az ősplatánok lehengerlő látványa, a tücskök ciripelése azonnal a jelenbe szív, beszippant. Ilyenkor – talán hülyén hangzik, de – kifejezetten élőnek érzem magam, szinte kicsattanok. Mindent magamba ölelnék, úgy elkap az életszeretet, és egyszerre érzékelem a környezetemet mozdulatlannak és végtelenül nyüzsgőnek, élettel telítettnek. Annyira belém ivódik az általam csak Tündérerdőnek nevezett ártéri ligeterdő fáinak, madarainak látványa, neszei, a friss zöld-illatok, hogy még télen is töltekezni tudok belőle képzeletben. Nyilván itt sem a díszlet, vagyis az erdő a lényeg, hanem inkább a belső hozzáállásom, odafordulásom. Egy egyszerű alma elfogyasztása is feltöltődhet az élet szeretetével, ha lassan ízleled meg, és még a pillanat előtti csendet is meghallod, mielőtt a gyümölcs húsa sercegve édes lévé válik a szádban. Mindennapos tevékenységeink is válhatnak gazdag (én)élmények hordozóivá, időkapukká, melyen keresztül elöntenek az emlékek. Ilyenkor végre nem a fejünkben vagyunk, hanem például az alma sercegésében, a roppanásban, a fogakat elöntő, villámcikázás-szerű fanyarságban, a kásásságban, vagy magában a biciklizés mozdulatsorában, szinte eggyé válva az adott tevékenységgel.

A gödi ártéri erdő (MTI Fotó: Kollányi Péter)

A gödi ártéri erdő (MTI Fotó: Kollányi Péter)

Énidő a meseolvasás magamnak

Azzal talán nem mondok újat, hogy a mesék ideje nem múlik el a gyerekkorral, sőt régen épp az volt a felnőtté válás megmásíthatatlan jele, hogy a serdülő is részt vehetett a felnőttek esti meseolvasási rituáléján. Pár évvel ezelőtt a párom kezében láttam meg Boldizsár Ildikó Mesék nőkről férfiaknak című mesegyűjtését (biztos kalauzt keresett hozzám, ha-ha), és ezzel a svunggal ki is ragadtam a kezéből a kötetet, majd pár évvel később el is végeztem mese-szakpedagógusi képzést. Mivel egyelőre nem dolgozom ebben a szakmában, a mesék abszolút az énidőm részét képezik, megérintenek, utat mutatnak elakadásaimban, előhívnak bennem válaszokat. Van olyan, hogy én írok mesét olyan hétköznapi dolgokról, mint mondjuk a leves főzés. Ilyenkor az alkotás képzeletbeli, biztonságos énidőkuckójában érzem magam, ami egy időre teljesen kiszakít a hétköznapokból. Imádom!

Eszter tippjei a hétvégére

Sétálni: a budai arborétumban, és megnézni, mi a helyzet a tavasszal.

Macskulni: macskával vagy anélkül elnyúlni a kanapén, és csak létezni.

Megnézni: vasárnap A császárt a Katonában, és örülni a nőnapi virágnak.

Énidő felfedezni, hogy nemcsak a fejemben élek

Az énidőm tetemes részét a női jóga teszi ki. Hogy miért pont női az a jóga, arról ebben a cikkemben már írtam, de a lényeg egy mondatba sűrítve: a női jóga megtanít a fejünkben élés helyett újra összekapcsolódni saját nőiségünkkel. Kicsivel jobban kifejtve: a női jóga gyakorlásokon nem erőltetjük bele magunkat a pózokba, itt még fokozottabban ügyelünk arra, hogy ne feszítsük, húzzuk túl, ezáltal pedig begyakoroljuk a magunkkal szembeni megengedés, figyelem, gondoskodás elfeledett minőségeit, miközben egy hatha gyakorláshoz képest jóval több a fókuszunk a medence és a női szervek terében. Néha tartok is jógaórákat, de leginkább ez is az énidőm részét képezi, és igen, minden nap egy kicsit áldozok rá, persze van úgy, hogy ez tíz percet jelent, de legalább megmoccanok. Annyira öröm nekem a jóga, hogy megérzem magamon, ha kimarad pár nap, ráadásul hosszú távon olyan pozitív hatásai vannak, ami miatt az emberben tényleg kialakul egyfajta pozitív függőség. Én speciel sokkal jobban össze vagyok rendeződve, terelődve magamba, mint annak idején, tágul a biztonság, a megtartottság, az önszeretet érzete bennem, jobban veszem az akadályokat, ha pedig nem, könnyebben megengedem magamnak, hogy szimplán csak rosszul legyek.

Ezennel az alvást is énidőnek nyilvánítom

A végére hagytam a jóga nidrát, vagyis a jógikus alvás és mélyrelaxáció technikáját,vagyis inkább művészetét, amit egy hónapja kezdtem el gyakorolni. Azt mondják, egy óra nidrázás négy óra éjszakai alvásnak felel meg, miközben az ellazulás és a kipihentség csak egy pozitív hozadéka ennek a módszernek a sok másik mellett. A rituáléhoz készítettem párnákból meg kendőkből egy kis „sátrat”, oda vonulok el fél órára, hogy elmerüljek magamban, feltéve, ha az énidőgyilkos macskámnak nem jut eszébe átgyalogolni a fejemen közben.

És ha már alvás: ha máskor nem is, éjjel legalább van néhány óránk, amit csak magunkban, az álmainkban tölthetünk el. Ha lehet, legalább ebből az időből ne spóroljunk semmit, mert az alvás – noha hajlamosak vagyunk erről elfeledkezni – az egyik legfontosabb magunkra fordított idő, ráadásul több vagy kevesebb, de mindenkinek jut belőle.

Kapcsolódó cikkeink énidő témában:

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése