Énidő, a tartalmas élet kincsesbánya

Szingli vagyok, gyermekem sincs, így tehát az énidő számomra nem luxus, hanem a mindennapok része. Ez nem jó, vagy rossz, most egyszerűen ilyen fázisban van az életem. Sokat vagyok egyedül – ez persze hatványozottan igaz most, az önkéntes karanténban – mégsem gondolom, hogy magányos lennék. Az énidő számomra azt jelenti, hogy maximálisan olyan dolgokkal foglalkozom, amik a hasznomra válnak, egyensúlyban tartanak.

Ne húzd az ébredést

A nagymamám mindig azt mondta: „Encsike, ha csörög az óra, akkor fel kell kelni. Nem alszunk még 5 percet, nem hencsergünk. Megyünk a dolgunkra.” Nagyon próbálok eszerint élni, és a szundi gombot elkerülni. Mondjuk, hogy ez legtöbbször sikerül. A nagymamának igaza volt. A reggeleket olyan szigorú rutinok alapján élem meg, ami nálam tényleg az énidő része. Korán kelek, hogy legyen időm megfőzni a kávét, minőségi, bőséges reggelit készíteni, jó időben kiülni a teraszra, megreggelezni, és elolvasni a híreket, levelezni a családommal. Ebből nem engedek. Tudom, ezt nem feltétlenül tehetném még gyerekek mellett, de most ilyen az életem, megtehetem és imádom. Nagymamámnak igaza volt. Ha nem az utolsó percre hagyjuk az ébredést, az ember egy tök normális reggelt alakíthat ki magának. Én ezt ahhoz szoktam hasonlítani, mintha lenne egy kis lakásban még egy szobám, ahová néha elvonulhatok. Persze a reggeli rutinhoz óriási kedvet csinál a felturbózott, barátságos teraszom.

„Csak a szép zöld gyep!

Vidéken nőttem fel, ha nem látok fákat magam körül, ha nem hallom a madarakat, akkor úgy érzem, egy legóházban élek, ami szép, színes, de nem igazi. Az énidő tehát nekem egyet jelent a természettel. Szeretek sportolni, járok edzőterembe, ebből nem is engedek, mert a sport segít minden feszültséget levezetni, de tavasztól őszig lényegében kiköltözöm a főváros parkjaiba. Néha kinevetnek ezért a barátaim, de nyáron tényleg úgy néznek ki a délutánjaim, hogy munka után bringára pattanok, kimegyek a Városligetbe, kifekszem a fűbe, zenét hallgatok és simogatom a füvet. „Csak a szép zöld gyep!” – mondogatta Poldi bácsi az Égigérő fűben, és mennyire igaza volt. Nem kezdek olyan közhelyeket durrogtatni, hogy ölelgessetek fát, és sokkal hamarabb összekapcsolódhattok a természettel. De hiszek abban, hogy jobban megtanulnánk tisztelni azt a kevés zöld területet a városokban, ha a plázán kívül máshol is eltöltenénk a szabadidőnket.

Munka után bringára pattanok

Igen, eljárok templomba

Van egy titkos énidőm, amiről nem sűrűn beszélek még a barátaimnak sem. Ez a gyerekkoromnak aktív része volt, de felnőttként máshogyan, ha úgy tetszik, a saját képemre formálva próbáltam visszatalálni hozzá. Ez a hit. Kis túlzással, de szerintem tényleg mindegy, hogy valaki a csillámpónis unikornisban, Jézusban vagy Buddhában hisz. Amíg az erőt ad, nem ártunk vele, addig a hit csak segít. Az elmúlt két évben újra kicsit többször térek be az egyik angyalföldi templomba. Nem gondolom, hogy megkapom az isteni útmutatást, de abban a 15 percben, amikor magamban beszélgetek azzal az Istennel, akiben én hiszek, sikerül megnyugodnom, és kicsit tisztábban látnom az adott helyzetet. Különös dolog, de ha nem tudok sírni, mert annyira tartom magam, viszont érzem, hogy szükségem lenne rá, akkor is templomba megyek. Ott mindig sikerül. Ez az én titkos énidőm.

Firenze, az énidő csúcsa

Tudom, egyelőre mindenki maradjon a fenekén, ne keressen repjegyeket az ember, vagy keressen, de ne holnaputánra. Nincs ezzel baj. Legalább egy kis türelmet is tanulunk. De elvonatkoztatva a kialakult helyzettől, nekem minden utazás énidő, pláne akkor, ha az utam Olaszországba, Firenzébe vezet. Nem tudom, lehet e az embernek két hazája, vagy két otthona, de legalább annyira otthon érzem magam a reneszánszból ránk maradt ékszerdobozban, mint Budapesten. Olyan, mintha minden másodpercben egy újabb kulturális, művészeti vagy gasztronómiai élmény érne, és mindig magával ragad az érzés, hogy egyszer sok-sok évvel ezelőtt már éltem ott. Utazni jó, és utazni egyedül is jó. De nem a telefont nyomkodva, mindenhol szelfizve, hanem barangolva, felfedezve, elrévedve. Ha egyszer Firenzébe mentek, előtte mindenképpen nézzétek meg a Da Vinci démonai sorozatot (egy hétvége alatt ledarálható), olvassatok könyveket a Medici családról, és úgy vessétek bele magatokat abba a páratlan élménybe, amit a város nyújt. Érdemes felkészülni arra, hogy Firenzét mindig, elözönlik a turisták. Én már voltam télen, nyáron és tavasszal is, de a tömeget meg kell tanulni ignorálni. Egyszerre szomorú, és valahol lenyűgöző is az a videó, amit a kijárási tilalom alatt készítettek a belvárosról:

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni

Nem szolgálhatok olyan különleges énidővel, mint tajcsi vagy hímzés. De imádok elmerülni a tényleg jó sorozatokban (kösz, Netflix és HBO GO, hogy vagytok). Nyilván megvan a magam toplistája, és az a rossz szokásom, hogy nehezen kezdek bele új szériákba, viszont képes vagyok a kedvenceket sokszor újra ledarálni. Ha engem kérdez valaki a sorozatokról, akkor a top5 ajánlatom: A Sopranos (Maffiózók), a Veep (Az alelnök), a Game of Thrones (Trónok harca), a The Crown (A korona) és a The Big Bang Theory (Agymenők) lesz. Bár mindig hozzá fogom tenni, hogy mennyi mást szerettem még az elmúlt években. Sok sorozat, kevés mozi. Bika vagyok, szeretek ragaszkodni dolgokhoz, emberekhez, eseményekhez és szokásokhoz. Így 6X24 rész mindig legyőzi a 90 perces mozikat esetemben. De sorozatos énidőnél itt nem állok meg. Közben mindig csinálnom kell valamit, például főzök, sütök, kertészkedem (igen, a teraszon), vagy kifestőzöm. Mondanám, hogy felnőtteknek készült színezőket használok, de a spéci Harry Potter színezőkönyv mellett pont megfér nálam a Brémai muzsikosok is.

Nem tudok tanácsot adni arra, hogy lopjon magának néhány szabad percet az, akinek gyermeke, férje van. Azt tudom, hogy lehet értékessé tenni az énidőt, ha tulajdonképpen szabadok vagyunk. Mert nem elég megfogadni a nagymama tanácsát, és időben felkelni, az ébren töltött órákat a lehető legbölcsebben, leghasznosabban kell beosztani. És élni.