Csajozás, pezsgõ, beavatás

Harmincon túl megszépülnek az emlékek. De ahelyett, hogy nagy, túláradó fejtegetésbe kezdenék a szalagavató sorsfordító jelentőségéről, gyorsan leszögezem: az én életemben nem volt kiugróan fontos állomás a szalagavató. Legalábbis utólag nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Azt is megmondom, hogy miért.

1989-ben érettségiztem. Nemzedékem tagjai – szándékosan nem használom a generáció szót – ekkortájt inkább önmagukkal voltak elfoglalva, semmint a joggal sorsfordítónak gondolt rendszerváltás körülményeivel. Aki látta a Moszkva tér című filmet, pontosan tudja, hogy mire gondolok. Csajozás, pasizás, az érettségi gyötrelmei, hova menjünk bulizni péntek este. A „közéletet” jellemző hazugságerdő és unalomtenger szorításából kénytelenek voltunk a saját világunkba emigrálni, amelyet romantikusan nevezhetünk akár „magánszférának” is – ha ennek a kifejezésnek akkor lett volna értelme (nem volt). Az emigrálás körülbelül azt jelentette, hogy ösztönösen hülyére vettük a kötelező iskolai programokat, pontosabban: mindig megtaláltuk bennük a saját elemet, amivel azonosulni tudtunk. Ebből a szempontból a szalagavató kétségtelenül jó buli volt – de semmi több. Beavatás, sorsfordító állomás, kilépés az életbe; ezek a szavak többnyire semmit sem jelentettek számunkra, mert ugyanaz az attitűd sugárzott belőle, amibe szüleink fásultak bele otthon: ismét csak felülről mondják meg, hogy kik vagyunk, hogyan gondolkodjunk, mit tegyünk. Nem a fennálló rendszer ellen tiltakoztunk (ha egyáltalán tiltakoztunk valami ellen), hanem a kötelező megmondás idegesített. Egyszerűen irritált, hogy hiteltelen, nevetséges, és többnyire dinoszaurusz-szerű őskövületek mondják meg a tutit egy értelmetlen és halott nyelven. Hiszen a hazugság grammatikája még a szalagavatói meghívók mondataiban is ott bujkált.





Másrészt a magánválságok és életörömök minden fiatal számára fontosabbak, mint bármely kötelező iskolai népünnepély. Beleszerettem Katába, de ő csak játszik velem. Összejöttem Zitával, holnap utazom vele a Holdra. Kirúgott az Andris, de én nem tudok nélküle élni. Hogy a pékbe fogok leérettségizni, ha nem tudom megszerezni a matektételeket előre? Ezek a történések határozták meg mindennapjainkat, nem pedig a televízióból és a katedráról ismerős paternalista lózungok az élet értelméről. Ám ezekben a helyzetekben, minden nehézség dacára, hacsak egy pillanatra is, de láthatóvá vált egy másfajta, igazibb, mert komolyabb valóság. Az, hogy az élet jó dolog, hogy van egy függetleníthető belső világunk, amely a dresszúra kellős közepén képes elmélázni a saját történésein. Az Iskola a határon című regényben ezt úgy írja le egy Ottlik Géza nevű fazon, hogy „minden megvan”, és hogy „van ünnep”.

Az én ünnepem például az volt, hogy fülig szerelmes lettem egy lányba, akivel éppen a szalagavatón jöttem össze. Emlékszem, rögtön a bécsi keringő után mentem udvarolni a Gellért-hegyre, frakkban és fehér kesztyűben. A Zeneakadémia mellett volt a szalagavatónk, és amíg vártam a villamosra, a hónom alatt egy üveg pezsgővel, a koncertről kijövő idős hölgyek azt gondolták rólunk, hogy mi is a zenekar tagjai vagyunk. “Milyen fiatalok!” – mondták mosolyogva. Szép emlék, de nyilván mindenkinek megvan a saját története.





Konklúzióként csak annyi kínálkozhat (mivel ezt a cikket is be kell fejeznem egy kínálkozó konklúzióval): a rendszerváltás megtörtént, a mai fiatalok életéből eltűnt a politikai dresszúra. Persze van más nyomás helyette, ami egészen másmilyen, mint a miénk. De kérdés marad, hogy vajon ők is arra az életörömre és belső függetlenségre fognak-e emlékezni tizenhat évvel az érettségijük után, mint amit én élek át újra és újra, ha a szalagavatóra gondolok?

Azt remélem, hogy igen. Hiszen az emberi természet alapvetően az életörömre és szabadságra van berendezve – függetlenül a politikai és gazdasági rendszerektől. Talán igaza van Ottliknak, amikor azt mondja: az élet mégis nagyszabású dolog. Vagy nem?