Nyaralásra fel!

Nem ez az első nyaralásunk, és nem is az utolsó, mégis meg tudjuk lepni magunkat. Mert bár tudjuk, hogy két hét múlva vakációzni megyünk, mégis mindent az utolsó pillanatra hagyunk. Másnap reggel indulás van, ám nekünk még semmink sincs. A nagy betűs SEMMI.

Tavaly széttéptem a fürdőgatyámat, amikor úgy éreztem, hogy egy medúza telepedett bele, és nem akar kijönni. A horvát tengerpart azóta is emlegeti azt az üvöltöző férfit, aki búvárszemüvegben, légzőpipával a szájában rohant ki a tengerből hörögve, ordítva, miközben révülten szaggatta magáról a fürdőnadrágot. Annyi hisztérikusan bömbölő gyereket azóta sem láttam.

Gumimatracunk sincs. Volt, de amikor szénné égve rohantunk az autóhoz, hogy mihamarabb felkeressük a legközelebbi égési osztályt, hanyagul rácsaptam a csomagtartót. Órákig nem értettük, hogy miért bámulnak minket, miközben végighajtottam a parton. Csak amikor megálltunk, akkor láttam meg, hogy a kilógó matracot a betonon végigvontatva sikerült cakkosra szaggatni. Mindegy, fogyóeszköz.

Naptej sincs. Nincs, mert az apartmanban Díter bácsi, aki szerencsétlenségünkre egy hatvan-közeli, megrögzött német naturista, egyszer elkérte egy kenésre a feleségének. Ahogy a kezébe adtam, feltűnt Helga néni, akiről valószínűleg bármely horvát halász azt hihetné, hogy egy, az óceánról felúszott elefántfóka. Szóval a naptej is elfogyott.

Békatalpam sincs. Az nem is sokáig volt, mert amikor felvettem szárazon, nem gondoltam, hogy a vízbe érve beledagad a lábam. Olyannyira, hogy abban kellett visszaslattyognom az apartmanig, hiszen az autóban nem tudtam volna nyomni a pedálokat. Szerencsére Díter bácsi a búvártőrével több jól irányzott vágással lefaragta rólam.

Konzervet is veszünk. Sokat. Két éve még grillezőt vittünk, és mindenféle halakat, húsokat vettünk a halpiacon. Mert az olyan buli. Én három napig hánytam, és mellékesként felgyújtottuk Tóthék száradó törölközőit. Imádtak azok a horvát őslakosok, akik fillérekért vették át tőlünk a csupa korom grillezőnket, amit már nem volt gusztusunk az autóba pakolni.






Hasonló történetek kapcsolódnak a függőágyunkhoz, melyet Helga néni emésztett fel egy ugrással, a napszemüvegemhez, mely minőségére tekintettel és tisztelettel két perc alatt megolvadt a kocsiban, és nem utolsó sorban a papucsomhoz, melyet egy helyi kutya csent el.

Megtelik a kosár. Itt egy fél pár békatalp, ott egy akciós strandszék lába fityeg.
Jöhet a pakolás. Mindannyian ismerjük a játékot: kört a körbe, háromszöget a háromszögbe. Mindennek passzolnia kell. Ezen a vonalon elindulva kerül a pohártartóba három libamájkonzerv, a napellenző mögé a tasakos tusfürdőminták, az ülések alá a papucsok, a kesztyűtartóba a mustár és a ketchup. Mindennek helyet kell találni. A hasamat már nem merem kitolni, ennyi hely már nem maradt. A rendszer stabil és megbonthatatlan.

És eljön a reggel.
Büszkén feszítünk a felmálházott járgány előtt, mely szemmel láthatóan álló helyzetben is csak úgy liheg. A nap vidáman mosolyogva kapaszkodik fel az égre. Minden puzzle-darabka a helyére került. És ekkor felhangzik az agyérelpattintó, és a végső pszichés összeomláshoz vezető kérdés:

– Az útlevelek ugye nem az alsó fekete bőröndben vannak?


Marci további írásai:

Szexmester-képzés »

Habókos mekkmesterek »

Bikini-dili »