Férfi-fogyi

Rémülten rohantam a tükörhöz, és próbáltam formára horpasztani a bendőm. Ám hiába is húztam, düllesztettem, szippantottam, feszítettem magam, be kellett látnom, hogy 20 másodpercnél többet nem bírok ki levegő nélkül, és amúgy sem melózhatok zöldülő fejjel.

Egymás után villantak az agyamba a félmegoldások. Első nap egy nagypárna huzattal képeztem magam körül valamiféle fűzőt. A megoldás előnye volt, hogy gyorsan, olcsón orvosolta a bajt, hátránya, hogy délután már rettenetesen ömlött rólam a víz. Azt ugyanis nem kalkuláltam be, hogy a kellemes májusi  melegben a kardigán alatti gyapjúhuzat fokozott fűtőhatást okoz.

Másnap már elővigyázatosabban készültem rá a feladatra. A párnahuzatot sálra cseréltem, melyet pontosan a pocak közepén, abban völgyet képezve vezettem át. Sajnos a porszem pont akkor került a fogaskerekek közé, amikor egy megbeszélés közben lehajolni készültem egy elejtett tollért. Hirtelen minden kollégának és kolléganőnek lehetőséget adtam arra, hogy bepillantást nyerjenek titkom legmélyebb bugyrába. Szerencsére, akik látták a szörnyűséget, féken tartották a belőlük kitörni vágyó vad vihogást, de az elfojtott röhögés vinnyogó bugyogását hallani véltem. Egyedül Márti néni, a csupa szív pénzügyes nézett rám nagy szomorú szemekkel és jegyezte meg együttérzően: „Juj, de ronda sérv, Marcikám. És ilyen fiatalon!”

Az elhatározás megszületett. Az autó csomagtartóján ott magaslott a félig összerakott szobakerékpár, továbbá megvételre került egy szuper légpárnás, önindítós, félautomata futócipő, egy súlyzókészlet, és egy elektromos izomvibráló eszméletlenség. Este már a „Tour de Barátok Közt” versenyzőjeként startoltam a TV előtt, a vadiúj cipőmben, hasfalamon az elektrosokkolóval, kezemben a súlyokkal.
Na, nem cicózunk itt, a biciklit rögtön felpakoltam a 8-as fokozatra, a hasvibrátoromat pedig a maximális 10-esre. Az első reklámot sem értem meg. A pulzusmérő hamarosan eszeveszett SOS sípolásba kezdett, miközben az „Azonnal abbahagyni” szöveget írta ki.

Szakadt rólam a hidegveríték, ezt kompenzálva a pocakdöngölő perzselő hőfokra forrósodott, a milliódolláros cipő pedig véresre törte a sarkam. Lefejtettem magam az ülésről és leszaggattam magamról a tűzforró elektronikát, mely a földön tovább rángatózott, amíg el nem tapostam, mint egy férget!
Ezután hánytam.





A következő héten már tudományos táplálkozási alapon közelítettem meg a problémát. Minden napom anyagcsere gyorsító gyümölcsturmixszal indult és zárult, napközben pedig korpát pehellyel, rostot mindenféle magvakkal ettem.

Bár nem kételkedem abban, hogy ez idő alatt olvadt legtöbbet az én kis “csomolungmám” (hiszen gyakorlatilag hozzám nőtt a vállalati wc-csésze), azonban ezzel párhuzamosan jelentősen csökkent a munkahatékonyságom. Döntenem kellett: pocak vagy állás.
Már alig vártam a hétvégét, hogy a végkimerültségtől összeaszottan átadjam magam nagyanyám életmentő csirkepörköltjének.

És aztán megismertem őt.
Ma már nem bugyolálom magam sálakba, de nem is eszem estére véreshurkát, már nem tennék magamra semmilyen ketyerét, de nem is tömöm magam mindenféle olajos csipszekkel. Mértékkel és nyugodt, békés szerelemben élek, illetve élünk.
Én, ő, és az én pocakom.