“A házasság jó dolog, csak kicsit sokáig tart”

– Egy esküvői magazintól joggal várhatják az olvasók, hogy okos és hasznos tanácsokkal szolgáljon a házasságról. Arról, hogyan lehet sikeres és valóban boldog a „holtomiglan”. Ugyanakkor évtizedek óta hallani, olvasni a hagyományos házassági intézmény válságáról, túlhaladottságáról. 

– „A házasság jó dolog, csak kicsit sokáig tart.” Nem kisebb személyiség, mint Eötvös József mondta ezt, akire még ráfogni sem lehet, hogy könnyed, bohém, felelőtlen ember lett volna. Az emberek ősidők óta élnek házasságban, ám amikor a páros házasság létrejött, nem ilyen irdatlan időmennyiségre volt tervezve…

– Irdatlan időmennyiség?! Nem túlzás ez?

– Miért lepődik meg? Az emberek akkoriban sokkal rövidebb ideig éltek: a nők a szülésbe haltak bele, a férfiak a háborúkba vagy valamilyen járványba. Az életmód, a táplálkozási szokások sem a hosszú életet szolgálták. Vagyis a „holtomiglan-holtodiglan” jóval kevesebb évet jelentett. Tíz évet, tizenöt évet. Ehhez képest, ha minden jól megy, akkor a mai házasságok akár ötször ennyi ideig is eltarthatnak. És bármilyen fájdalmas is, bizony vannak esetek, amikor bebizonyosodik: embert is túl lehet adagolni, nemcsak gyógyszert. Megtörténhet, hogy egy idő után egyszerűen sok lesz a másik. Hogy elérzéketlenedik a kapcsolat, sőt, mérgezővé is válhat. Ha én valami tótumfaktum lennék, elrendelném, hogy a házasságok öt évre köttessenek, ami után mindenféle válási procedúra nélkül el lehessen válni, de persze együtt is lehet maradni, egyéni elhatározás szerint. Hangsúlyozom, ez az én személyes véleményem. És persze nagyon remélem, hogy vannak, akik rácáfolnak a teóriámra – hiszen a tolerancia a legtöbb problémára megoldást nyújt.

Tekintély, fogalom

Dr. Popper Péter nem egyszerűen pszichológus, hanem az ország pszichológusa. Számos könyve, újságokban megjelent írása s a vele készült rengeteg interjú tette ismertté a nevét, mely a szakemberek körében tekintéllyé, olvasói szemében pedig fogalommá vált.

– Ellenkező esetben mi van a közös gyerekekkel?

– Igaz, a gyerekeknek valóban család kell. Persze, nem mindenáron! Az a jó, ha a gyereknek jelen van az anyja-apja, de a konfliktussal, gyűlölködéssel teli családi háttér rosszabb, mint egy békésen szétvált család. És itt nemcsak a „balhés” famíliákra gondolok, hanem arra a csendes agresszivitásra, amit én finoman cizellált családi pokolnak nevezek. Régen rossz, ha a gyereket hűségkonfliktusba rángatjuk bele.

– Pedig igen sok házas embertől lehet hallani: „minden a gyerekért történik”.

– Ha a pszichológus ezt hallja, hát gyanakvóvá lesz. Ilyen mondatok hangzanak még el: „Elválok, mert a gyerek…”, „Bent maradok a házasságban, mert a gyerekek…”, „Nem megyek többet férjhez, mert a gyerekeim…” , „Azért nősülök újra, hogy legyen a gyerekemnek anyja.” Tessék a döntéseket saját kontóra, felnőtt módon felvállalni!

– Tanár úr, mintha ön nem házasság-, hanem váláspárti lenne…

– Erről szó sincs! Azt azonban hangsúlyozom, hogy a felnőtt embernek felnőtt, felelős döntést kell hoznia, és azt felnőttmód fel is kell vállalnia.

– Ön szerint az egyén döntését mennyiben befolyásolja, hogy a hagyományos nyugati értékrend, a bennünket körülvevő világ fenekestül felfordult az utóbbi évtizedekben?

– Ha tágíthatom a kört: a mai társadalmakban, a modern világban megváltozott a minőség fogalma. Az engem megelőző generáció számára a minőség egyszersmind tartósságot is jelentett. Apáról fiúra öröklődött a jó szövetből varrott öltönyruha, sőt, a cipő vagy a csizma is, s anyáról lányra az esküvői ruha. A család bútorai is több generációt szolgáltak ki. Ha én azzal állítanék be a feleségemhez, hogy „vettem neked, drágám, egy cipőt, ezt tizenöt évig hordhatod”, nem lenne vele nagy sikerem. A cipőtől ma azt várjuk, hogy legyen tetszetős, adják jó áron, és egy-két évet bírjon ki. A házak se százévekre épülnek. Tapasztalhatjuk, hogy a tárgyi minőségfogalom kiterjed az emberi kapcsolatokra is. Hányszor hallani házasulandóktól, hogy „legfeljebb elválunk”! Az emberek ma nem az életfogytig tartó, örökre szóló együttlétre szövetkeznek. Én sokat és behatóan foglalkoztam az ősi kultúrákkal: a házasság ott és akkor másról szólt…

“A házasság nem felmentés a másiknak való tetszés szándéka alól!”

– Mégis, szolgálhatunk-e reménnyel mindazoknak, akik hisznek abban, hogy egy életre választanak társat, amikor az esküvőjükre készülnek?
 
– A házasságban a legnagyobb veszélyt az elszürkülés jelenti. A biztonság nem tesz jót az embernek. Sokan gondolkoznak így: „megszereztem, enyém, már nem kell elcsábítanom, nyugodtan elengedhetem magam!” A házasság nem felmentés a másiknak való tetszés szándéka alól! Az emberben amúgy is annyi esendőség van, amit a másiknak tolerálnia kell! Régen az asszonyok még a mellékhelyiségbe sem mentek ki, ha a férjük a közelben tartózkodott. A párok általában azzal az elhatározással házasodnak, hogy „nem lesz titkunk egymás előtt”. Pedig legyen! Az ember méltósága, szuverenitása ezt megindokolja. Hiszen vannak olyan dolgok, amelyek nem tartoznak senkire!

– De hát a szerelem sodrásában az ember éppen hogy mindenét oda akarja adni a másiknak, és viszont, annak mindenét birtokolni akarja. 

– Jómagam, őszintén szólva, nem vagyok híve a szerelmi házasságnak. A szeretettel teli baráti kapcsolatok tartósabbnak bizonyulnak, ha házasságba torkollnak. Hozzám már a bajban jönnek az emberek, akiknek fogalmuk sem volt arról, amikor összeházasodtak, hogy ki a másik ember. Szerelmi lángolásában mindenki a legjobb arcát mutatja, szerepet játszik, méghozzá vonzó szerepben akar megmutatkozni. Ebben az extázisban mindenfélét ráálmodik a másikra, és beleszeret a saját fantáziájába, s ha ez lelepleződik, a másikra haragszik meg.





– Eszerint önmagunk megismerése, sőt pszichológiai tapasztalatgyűjtés szempontjából is hasznos, ha valaki többször házasodik? 

– A nagy pszichiáter, Mérey Ferenc mondta: az életből kell pszichológiát csinálni, nem a könyvekből. Ami azt illeti, ebből a szempontból én megfogadtam a tanítását – magam is többször nősültem. A saját és pácienseim példáján azt tapasztaltam, hogy a házasságok a szolidaritáson buknak el vagy maradnak meg. Kitaláltam úgynevezett szolidaritás-törvényeket, amelyeket be kell tartani:

1. Nem lehet nyilvánosan kinevetni a másikat, még ha nevetséges is, ahogyan mondjuk megbotlik és fenékre esik az utcán. Mindenki nevethet, de én nem.

2. Nem ülhetünk le barátkozni, kvaterkázni olyan személyekkel, akik utálják a páromat.

3. A prioritás törvénye pedig, hogy minden megkérdőjelezhető, csak a házastárs elsősége nem. Még akkor sem, ha teszem azt éppen egy idegen nő ágyában tartózkodik valaki, amikor a telefon hírül adja, hogy a feleségnek magas láza van. A teendő ekkor: „Elnézést, beteg a feleségem, mellette a helyem” mondással föl kell kelni és szépen hazamenni ápolni őt.

4. És a vétójog: Ha két ember együtt él, a vétójogot meg kell adni a másiknak. Joga van hozzá, hogy azt mondhassa: „Kérlek, ezt ne, mert fáj, nagyon fáj!” Ezzel persze nem lehet gyakran élni, legfeljebb egyszer-kétszer az életben. És ebben a kérdésben könyörtelenül őszintének kell lenni! Nem szabad eltitkolni, ha a vétójog megszűnt. A másiknak tudnia kell, hogy hiába kéri, már nem kaphatja meg.

– Sokak szerint a hosszú házasság titka az őszinteség. És ebbe az is beletartozik, hogy el tudjuk mondani a másiknak, ha netán megbotlottunk. 

– Az őszinteség a hétköznapokban valóban fontos, de a magam részéről mindig a nagy vallomások ellen voltam. Ezek megalázzák a másikat. „Matild, nagyot vétettem ellened Párizsban…” Az efféle „őszinte vallomás” alapja, hogy az illető nem akarja egyedül viselni a lelkifurdalása terhét. Ám ha beleszeretünk valakibe, teríteni kell a kártyát. Vissza kell venni a vétójogot. A házastársnak tudnia kell, hogy már nem olyan fontos a másik életében.

– Őszinte leszek: ez a beszélgetés egészen másképpen alakult, mint ahogyan azt vártam. Bár, ha jobban meggondolom, illúziókat kergetni nem sok haszonnal jár. Akik e sorokat elolvassák, talán jobban figyelnek majd a figyelmeztető jelekre. Észreveszik azt a pillanatot, amikor valamelyikük elengedné az utolsó titkot is, vagy azt, amikor a lelkünkben már-már kezdene megszűnni a másik vétójoga. Ebből a szempontból mégiscsak úgy érzem, nem volt hiábavaló a beszélgetésünk. 

– Én nagyon szoros családi kötelékben nőttem fel, ahol a Jóisten olyan közel volt, hogy fel lehetett volna szólni neki a padlásra. Ha a hitközségben megbetegedett valaki, körbejárt a templomszolga, és megkérdezte: Schwarz úr halálosan megbetegedett, ön mit tud felajánlani az életéért? Apám általában azt mondta: adok két napot az életemből. Ezt felírták, és az így összegyűjtött napokat összesítve Schwarz úr javára felajánlották a Mindenhatónak: „összegyűjtöttünk neki két év három napot.” Ha Swarcz meghalt, akkor az Örökkévaló nem fogadta el az adományt, ha meggyógyult, elfogadta. Ám a rabbi minden esetben személy szerint mindenkinek felhívta a figyelmét, hogy vigyázzon, mert nem tudhatja, miből adja azt a néhány napot. Hogy miért meséltem ezt el? Mert az idő az ember legértékesebb tulajdona. Ennél többet senki nem adhat a másiknak. A nők örülnek, ha briliánsgyűrűt, bundát vagy egy szép villát kapnak ajándékba, de igazán az teszi őket boldoggá, ha a szeretett férfi az idejét ajándékozza oda.