Baj van a férfiak hallásával?

Már nem tudnám felidézni az első olyan csúf felsülésemet demonstráló kommunikációs helyzetet, amikor tudatosult bennem, hogy a férfiak bizonyos műveletek közben (melyekre a későbbiekben még részletesen kitérek) elvesztik a hallásukat. De gyanítom, hogy már az óvodában megtörtént. Emlékszem például arra az esetre, amikor a szalaitomika rálépett az új királylányruhámra (azért neveztem így, mert hosszú volt és fodros), és mindezt azért nem vette észre, mert elmélyülten játszott az autókkal.





Azóta eltelt bő 20 év, és pontosan tudom, hogy hasonló helyzetben akár azt is kiabálhatnám a szoba másik feléről egy monitor előtt ülő hímpéldánynak, hogy „képzeld, drágám, ma délután nagyot hancúroztam azzal a helyes karbantartó fiúval a céges tusolóban”, mert neki nagy valószínűséggel fogalma se lenne arról, mi a téma tulajdonképpen. Maximum egy katatón ahára tellene tőle. Ennyiben ki is egyeznénk, ha nem emelném fel a hangomat a meg nem értettség okozta női frusztrációtól sújtottan, hogy legalább 10 másodpercre irányítsa már rám azt a nagyon egysíkú figyelmét. (Le a kalappal azon nőtársak előtt, akik soha nem tesznek ilyet…)


Egyszerre csak egy dolgot

A férfiak nemhallása más területeken is jelentkezik. Például személyes érintettség okán mögé sem szeretnek hallani azoknak a dolgoknak, amelyek rájuk nézve terhelő következményekkel járhatnak. Ilyeténképp az sem zökkenti ki őket lelki nyugalmukból, amikor fásultan a könyörgéstől kilencvenkettedszerre arra kérjük őket, hogy javítsák meg végre a zárat a fürdőszobaajtón, mert a kilincset tartó befőttesgumi lassan megadja magát. Mindezt persze fondorlatosan igyekszünk előadni, hogy „jaj, de jó lenne, ha nem látna be mindenki a fürdőszobába”. Hiába. Itt ugyanis működésbe lép a szelektív hallás üzemmód, és kedvesünk újra belefeledkezik valami (számára) borzasztó nagy összpontosítást igénylő tevékenységbe, mint amilyen a focimeccsnézés, az internetes videofilmek, a számítógépes játékok vagy az autós magazinok beható tanulmányozása.

„Én csak azt hallom, amire rákoncentrálok” – mondaná a pasim a számonkérések zord pillanatában. Márpedig ez a koncentráció kiszorít a fejéből minden mást, így ilyenkor merőben felesleges megkérni bármire, egyáltalán a kommunikáció kezdeményezése egy hangvisszaverős zsákutca. Rá már a férfi kollégái is felnéznek, hogy ilyen mesterire fejlesztette a masszív összpontosítási képességet, merthogy őket sem mindig hallja meg, amikor egy méterről beszélnek hozzá az irodában.

„Ha megint el kell ismételnem, esküszöm, felállok…”

Nők a „hülye” kérdéseikkel

Jó, tudom én, hogy az ősférfiaknak nem kellett megosztaniuk a figyelmüket, és minden erejükkel a mamutvadászatra fókuszálhattak, mert egyetlen nő sem loholt a nyomukban, vagy hívogatta őket mobiltelefonon. A mai férfiagyféltekék zsenge összekötéseinek viszont mi isszuk meg a levét. Itt csak sejtem, hogy azért utálják a „most mire gondolsz?” kérdésfeltevést is, mert ha nagyon benne vannak a töprengésben, komoly erőfeszítésükbe kerülhet megszakítaniuk a gondolatmenetet.

Na de azért nézzük csak meg, mi történt az ősasszonyokkal a barlangőrzés közben (ugyebár amíg az ősférfiak vadásztak)! Tüzet raktak, gyereket neveltek, beszélgettek a többi asszonnyal, és képesek voltak mindezt egyszerre véghezvinni. Kifinomult radarjaikkal környezetük minden apró rezdülését érzékelték, és ez máig nem változott. És mi, 21. századi nők is nagyon igyekszünk, hogy a részletek se kerüljék el a figyelmünket, a férfiak meg fenntartják maguknak a luxust arra, hogy kizárólag akkor zaklassuk őket a „hülye” és „lényegtelen” kérdéseinkkel, amikor nem akad jobb elfoglaltságuk a mi meghallgatásunknál. Vagy ha jó a téma. Mert a „kész a vacsorá”-t, meg a „tégy magadévá most azonnal”-t mindig meghallják. Méghozzá elsőre!

Így látja a férfi:

Ígérem, legközelebb nem felejtem el a tejet…

Ki nem hall jól??? Semmi bajom a hallásommal, sem nekem, sem férfitársaimnak. Mármint, ez egyáltalán nem össznemi probléma. Még a kérdésfelvetést is kikérem magamnak! Persze, sejtem én, mire gondolnak a nők, amikor azzal vádolnak minket, hogy bizonyos dolgokat nem hallunk meg. Én magam is naponta belefutok ilyesféle szituációkba. A boltból hazatérve feleségem kérdezi: „tejet nem hoztál?”, mire én: „hát nem mondtad!”, mire ő: „de igen, mondtam”. Meg mernék rá esküdni, hogy nem mondta. Aztán, ha időm, kedvem és energiám engedi, önvizsgálatot tartok, és be kell látnom, hogy tényleg mondta. Viszont én tejet soha nem iszom. Csak egyedül ő, a kávéhoz. Én viszont kávét sem iszom. Szóval, egyszerűen olyan, hogy tej, az én fejemben nem nagyon létezik a boltban megvásárolható élelmiszerek listáján. Ha a nejem mondta is, azonmód a tudatalattim legmélyebb bugyrába suvasztottam.
Hát ilyenekre van példa. De azért hadd mondjak egy-két keresetlen szót ezzel kapcsolatban!


Nem hallunk, csak hogy életben maradjunk

A nemek közti különbségeket vizsgálva már jó ideje megállapítást nyert, hogy a nők mennyivel kommunikatívabbak a férfiaknál, és gyorsabban is beszélnek. Mennyire büszkék erre, és hány fórumon lehet ezt hallani manapság. Mi viszont jobbak vagyunk szelektív hallásban. Hoppá, hoppá! Ugye máris másként fest a helyzet, ha a férfiak szelektív hallását nem valamiféle hendikepként értelmezzük?

Az evolúció során nyilván nem véletlenül alakult ez így. Mint annyi minden másnak, egészen biztosan ennek is a túlélést elősegítő szerepe van. Mamutvadászként nagyon kellett ám koncentrálnunk, hogy valami hússal térjünk haza a szövögető, gyűjtögető, bőrt puhító és mindeközben traccsoló, pletykálkodó társainkhoz. Gondolom, marhára kellett figyelni, hogy mindeközben nehogy mi legyünk a prédája egy böhöm nagy kardfogú tigrisnek. Aztán ez vagy százezer évig így ment…

Ezzel szemben, lássuk be, nincs száz éve, hogy az ember olyan típusú párkapcsolatban él, ami a felek egyenrangúságán alapul, és amiben olyasmiket lehet számon kérni a férfiaktól, hogy miért nem hallják meg asszonyaikat. Ezt megelőzően, egy ilyen kérdés után, egy jól irányzott parasztlengőt követően az asszony sem hallott volna – legalább az egyik fülére – jó ideig semmit.

Bocs… mit is mondtál, drágám?

Megjegyzem, a mai napig léteznek társadalmak, ahol ezt a gyakorlatot preferálják. Persze én nem. Ha már egyáltalán meghallottam a kérdést, időt szánok rá, hogy megválaszoljam. De akkor is azt mondom, hogy ha a nők életében ez problémaként jelentkezik, ne minket tegyenek felelőssé, hanem az evolúciót vagy Darwint… A férfiak nevében nem kérek mást, csak némi megértést és néhány tízezer év türelmet. Az evolúció árjával szemben reménytelen az egyén elszántsága és küzdelme. Ha nem volt szükségünk arra, hogy szárnyakat növesszünk, ezt akkor sem fogja tudni senki egy emberöltő alatt megoldani, ha mégannyira is szereti a párját.


Különben is a nők tehetnek róla…

Persze könnyű lenne kibújni a felelősség alól azzal, hogy mindent az evolúció nyakába varrunk. Szóval még ennél is merészebb és pimaszabb leszek, mikor azt állítom, hogy a férfiak szelektív hallásában szerény véleményem szerint a nőknek is nagy szerepük van.

Az első szavakat az éltető anyatejjel együtt az édesanyánktól kapjuk. Mindkettőt nagy mennyiségben. Ott gügyög, gagyog, mesél nekünk egész nap. Egyrészt nyilván a magánytól való megőrülés helyett, másrészt meg, hogy megtanítsa nekünk az anyanyelvünket. Egykori nyelvtanárként magam is tudom, hogy ehhez tényleg rettenetesen sokat kell beszélni. Viszont mi már csecsemőként megtanuljuk, hogy a Nő egyáltalán nem vár választ. Akkor is örül, ha úgy tűnik, figyelünk rá. Egy-két ügyetlenül formált „tü-tü”, „bu-bu” vagy ne adj’ isten, „mama” szavacska hallatán meg majd kiugrik a bőréből. Szóval akarva-akaratlanul már a születésünk pillanatától azt sulykolják belénk a nők, hogy amit mondanak, abból sok minden lényegtelen, s akkor is szeretnek minket, ha nem válaszolunk és nem figyelünk; akkor is önzetlenül szeretnek, ha csak ott vagyunk mellettük, velük; az pedig kész csoda, ajándék, igazi ünnepnap, ha valódi kommunikáció is kialakul közöttünk. Az pedig már közhelynek számít, hogy sok férfi élete párjában is az anyját keresi…
Szóval, ezek után még mi olyan érthetetlen a férfiak szelektív hallásában?