Hadd kezdjem egy kis idegen nyelvi kitekintéssel. A németeknél az álomférfi neve Traummann. Ebből nőtte ki magát a Trauma-mann elnevezés, amelynek első felét, ugye, nem kell magyaráznom, hiszen a trauma minálunk is ugyanazt jelenti.
Hogyan lesz valakiből „trauma-mann”?
A traumát kiváltó esemény – hivatalos definíciója szerint – nem egyeztethető össze az életről addig kialakított tapasztalatokkal és elképzelésekkel. Ilyen például az erőszak elszenvedése, a kiszolgáltatottság vagy a megalázottság érzete. A traumák befolyásolják az életminőséget, a jövőképet és az emberi kapcsolatokat.
Egy biztos, minden rémálomférfira igaz, hogy pusztítást hagy maga után. Pusztítást a lelkünkben, a reményeinkben, a jövőről alkotott vágyképeinkben. A kiváltó ok sokféle lehet: hűtlenség, hazugság, testi erőszak, verbális bántalmazás, közöny vagy köddé válás. Persze léteznek rémálomnők is, vagyis túl néhány csalódáson mindenki fejében összeáll a „milyen férfival/nővel nem kezdek soha többé” lista. Önmarcangolás helyett pedig az egyetlen járható út: levonni a tanulságokat, és minden erőnkkel azon lenni, hogy feldolgozzuk a történteket, ahogyan a cikkünkben szereplő nők is tették.
„Bedőltem az érzelmi zsarolásnak”
A 28 éves Dorka úgy érzi, őt rémálombarátja örökre megváltoztatta. Néhány hete meglátta egy forgalmas plázában, és habár évek óta szétváltak útjaik, úgy érezte, csak akkor kerülheti el egész biztosan a találkozást, ha azonnal elrohan az áruházból. Így is tett, hiszen semmi értelmét nem látta volna egy kellemetlen találkozásnak.
„Máig keresem a magyarázatot arra, miért tűrtem évekig Máté (a nevét megváltoztattuk) túlkapásait. Túlságosan kötődtem hozzá, úgy éreztem, megtaláltam azt a férfit, aki mindenben a társam lesz. Őrülten szerelmes voltam. Igaz, a féltékenysége már kezdetben is sok konfliktust okozott közöttünk. Amint eloszlott a rózsaszínű köd, hamar kiderült számomra, hogy Máté egy igazi önsorsrontó, aki gyűlöli önmagát és az egész világot. Egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére, és ilyenkor tört-zúzott, igaz, engem sosem ütött meg. Szántam, de mégis szerettem őt. Folyton azt hajtogatta, hogy ha elhagyom, öngyilkos lesz. Én pedig bedőltem az érzelmi zsarolásnak. A következő évben teljesen felőrlődtem mellette, a munkámba és egyetemi tanulmányaimba menekültem, lefogytam, elszállt az életerőm. Nem volt erőm meghozni a döntést, amely a továbblépésemhez, a lelkem gyógyulásához kellett. Aztán egy éjjel nem jött haza. Hajnalig éberen feküdtem, a szívem hangosan vert, és tudtam, ezt így nem bírom tovább. Vagy tönkremegyek, vagy szakítok vele. Tovább nem alázhat. Amint közöltem vele, hogy vége, az arcomba röhögött, majd ahhoz a nőhöz hurcolkodott, akivel az éjszakát töltötte. Másoktól tudom, hogy pár héttel később kidobta a nő. Ő okosabb volt, mint én. Négy év telt el, de máig kiráz a hideg, ha rágondolok. Sok időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam, szerencsére a barátaim és a családom sokat segítettek.”
„Elhittem, hogy senki másnak nem kellenék egy gyerekkel”
A kérdés szinte adja magát. Miért hagyja valaki, hogy a társa pokollá tegye az életét? A rémálomférfi azáltal válik reménytelen esetté, hogy bár tisztában van azzal, hogy vele nem stimmel valami, minden erejével arra törekszik, hogy a másik érezze magát „selejtesnek”. Szép lassan elhiteti vele, hogy semmit nem ér, és mindössze annyi jár neki a boldogságból, amennyit kap. Már ha azt boldogságnak nevezhetjük egyáltalán.
Barbara még ma sem beszél szívesen földi pokollá vált kapcsolatáról, de állítja, hogy voltak benne szép pillanatok.
„A fiam már kétéves volt, mikor G-vel megismerkedtünk. Eleinte úgy tűnt, elfogadja a gyerekemet, sok közös programot szerveztünk hármasban. A bajok az összeköltözést követően kezdődtek. Bár nyíltan sosem vallotta be, hogy nem szereti a fiamat, de olyan fokon közönyössé vált iránta, hogy azzal rengeteg fájdalmat okozott. Ha a gyerekkel mentünk valahová, sosem tartott velünk. Egyre többször hajtogatta, hogy foglalkozzon vele a saját apja. (Ami fizikai lehetetlenség volt, hiszen már egy másik országban élt.) Egyre inkább eluralkodott rajtam az érzés: egy gyerekkel már nem kellek senkinek. Egy délután ő hozta el a kicsit az óvodából. Arra értem haza, hogy hangosan ordít vele, ezzel halálra rémítve a hároméves fiamat. Szakítottam vele. Utána még sokáig zaklatott e-mailben és telefonon. A következő években nem is volt kapcsolatom. Egyszerűen nem tudtam megbízni a férfiakban, de ma már tudom, hogy a gátak miatta épültek fel bennem, mint ahogy azt is, hogy én már csak »csomagban« vagyok kapható, és ettől nem lettem kevesebb. Sőt…”
Pofonok és hideg zuhany
A bizalom volt a kulcsszó Aliz és az ő „traumaférfija” történetében is. „Nagy szerelem volt a miénk. Talán fél éve lehettünk együtt, amikor egy barátnőm azt mesélte, látta egy másik nővel egy gyorsétteremben. Nem hittem neki. Aztán egyre több lett a kanbuli, ahová én nem voltam hivatalos, és jócskán megritkultak az együttléteink is. Gyanakodni kezdtem. Amikor rákérdeztem, megcsal-e, csúnyán összevesztünk, ő pedig lekevert egy pofont. Másnap hatalmas rózsacsokrot küldött a munkahelyemre, és én megbocsátottam. Nem először és nem utoljára, mert hittem abban, hogy még lehetünk olyan boldogok, mint az elején. Soha többé nem lett olyan, csak a veszekedések, pofonok és az átsírt éjszakák szaporodtak. Végül, amikor éppen bulizott valahol, összepakoltam és hazaköltöztem anyámhoz. Nem keresett többé, én pedig hosszú hónapokon át nem fogtam fel, hogy ismerhettem ennyire félre.”
Fizikai vagy lelki terror nélkül is válhat valaki traumatikus élménnyé. Zita például nagyon nehezen dolgozta fel, hogy a férfi, akit élete szerelmének hitt, egyik napról a másikra kisétált az életéből. A lány máig nem tudja, miért. „Azt hittem, jól megvagyunk. Már az esküvő és a gyerektéma is felmerült közöttünk, már láttam magam, ahogy az oltár elé lépkedek gyönyörű, hófehér ruhában. Néhány hónappal korábban vesztettem el az anyukámat, és nagy vigaszt jelentett, hogy mellettem állt a nehéz időkben. Akkor jött a hidegzuhany, amikor teherbe estem. Ridegen közölte velem, hogy még nem akar gyereket. Pár nappal később ő vitt be a kórházba. A műtét napján még felhívott telefonon, aztán soha többé nem jelentkezett. Leveleimre, hívásaimra nem reagált, néhány nap múlva lecserélte a számát. Azt hittem, sosem leszek képes megbocsátani neki, de ma már tudok örülni annak, hogy elhagyott” – meséli Zita, aki azóta megtalálta igazi társát, és ma már boldog anyuka.
A traumák átírják az emlékeinket?
Hogy miért égnek úgy belénk ezek a rosszul végződő kapcsolatok? Azt mondják, érzelmek nélkül nincsenek emlékek, így amikor újra peregnek fejünkben az átélt képsorok, érzelmeket társítunk hozzájuk. Persze az idő ezúttal is gyógyírként szolgál, hiszen egyre inkább érvényes lesz, hogy a korábbi élményeinkre az aktuális lelkiállapotunk és hangulatunk szűrőjén keresztül tekintünk vissza. Egy csúnya szakítás után általában társunkká szegődik a rossz hangulat, és a kapcsolat legszebb részei is durva színezetet öltenek. A traumák átírják az emlékeinket. Ugyanakkor évekkel később már képesek leszünk szétválogatni a kellemes élményeket a kellemetlentől, még ha magát a szakítás körülményeit nem is értékeljük másképpen. Azok a szituációk, amelyek valóban traumaként hatottak ránk, később is fájdalmas emlékként idéződnek fel. Szerencsére ma már számos módszer kínálkozik a feldolgozásukra, ha úgy éreznénk, hogy egyedül nem tudunk megbirkózni velük.
Óvakodj a kapcsolatfüggőségtől!
Gyakran csak akkor jövünk rá, mennyire megnyomorította az életünket az az ember, akire társunkként tekintettünk. Bele akartunk látni valamit, amivel nem rendelkezett. Magunkban keressük a hibát, hiszen az a másik úgy csinál, mintha a hiba csak bennünk lehetne. Mi nem vagyunk elfogadhatók úgy, ahogy vagyunk, ezért „kell” minket lebecsülni, megcsalni, semmibe venni vagy megalázni. Aki pedig mindezt eltűri a kapcsolat fennmaradása érdekében, azt hívják kapcsolatfüggőnek. A kapcsolatfüggők pedig küzdenek a szeretetért, és ezzel valóságos céltábláivá válnak a rémálomférfiaknak.
Ezért is fontos tudni, hogy mindenkinek joga van a tiszteletre, megbecsülésre és elismerésre, a melegségre, empátiára és a kedves szavakra, őszinteségre, törődésre, és arra, hogy egy konfliktushelyzetben is meghallgassák. Persze akadnak, akik azért ismerkednek lelkileg megközelíthetetlen, arrogáns férfiakkal, mert kihívásként tekintenek rájuk. A megközelíthetetlenséget szeretettel és alázattal próbálják feloldani. Azt hiszik, így behálózhatják a férfit, aki ettől majd feloldódik, de számításaik csak a legritkább esetben válnak be. Egy lelki értelemben egészséges nő számára ugyanis idegen az ilyen vonzódás, hiszen tisztában van azzal, hogy többet érdemel egy olyan férfinál, aki mellett a boldogtalanság is társául szegődik.
|
Írd meg, te hogy csináltad! Te miként dolgoztad fel eddigi legnagyobb szerelmi csalódásodat? Oszd meg történetedet, hogy mások is tanulhassanak belőle. Várom leveled a zs.bakos@sanomabp.hu címre. |
