Ki irányít?
A legtöbb nőnek életében legalább egyszer megfordult már a fejében, milyen jó lenne egy gazdag pasi szeretőjének lenni: titkos viszony, titkos randik és különleges ajándékok. Ám elcsábítani egy nős férfit nem szimpla győzelem a férfiakért folytatott küzdelemben, hanem extra teljesítmény, hiszen diadal egy másik nő felett is, aki nem szerette jól azt a nagyszerű férfiembert. (A legtöbb nőből feleség vagy tartós párkapcsolat lesz, és az ember mindig azt kapja, amit adott, így működik a nagy kiegyenlítősdi, de ez egy másik lecke.)
A nők tudatosan vagy tudattalanul két okból szokták felvállalni a szeretői szerepet. Vagy naivságból (még hisznek a tündérmesékben és a szerelem mindent elsöprő erejében), vagy érdekből. A naiva legtöbbször éveket áldoz a nős férfira, majd elveszíti, az érdeknő legtöbbször megszerzi a „trófeát”, de a boldogságot nem, és megkeseredik. A két nőtípus csak abban különbözik, hogy a tudatos csábító irányítja a kapcsolatot, a szerelmes naiva pedig jobb jövőt remélve sodródik.
Vesztes szeretők
A becsületes szerető paradoxon lehetne, de nem az – én már láttam őt, többször is. Ő az, aki nem kér semmit, csak végtelen szerelemmel szereti a férfit, aki szintén szereti őt, de a legjobban azt az életet szereti, amelyet a család plusz a szerető izgalma okoz. (Gyarlóság, de ha mindkettőt megtarthatja, miért érné be csak az egyikkel.) A szeretők sorsa közel sem olyan fényes, mint ahogy az a köztudatban él. Bár úgy tűnik, hogy a szerető kapja a nős férfi jobbik énjét, vele kedvesebb és figyelmesebb az alfa-hím, a vasárnapokat, a karácsonyokat és a születésnapokat mégis egyedül kell töltenie. A szerető találkozástól találkozásig él, egyébként elüti az időt, és álmokat szövöget egy nagyszerű jövőről. (Ritkán válnak valóra ezek az álmok, az elvesztegetett heteket, hónapokat, éveket viszont nem lehet visszahozni.) Még a tudatos csábító is veszít, mert remény, hit és valódi érzelmek nélkül vág bele egy kapcsolatba, és sohasem fog megszabadulni attól a fenyegetéstől, hogy jön egy nála is rafináltabb nő, és akkor majd ő lesz, akit otthagynak.
Így működnek a pasik
A legtöbb házasság nem olyan elviselhetetlenül rossz, mint ahogy arról a csalfa férjek beszámolnak. Mindig van valami – legtöbbször a gyerekek vagy az anyagi összefonódás –, ami miatt a férfi nem tud most válni, de talán egy hét, egy hónap vagy egy év múlva már talán. Aztán szaladnak a napok, eltelik egy év, meg még egy, és végül a szerető szakít a férfival, mert ketyeg a biológiai órája, és rendes kapcsolatra vágyik. A férfi némi lelkizés után elengedi „egyetlen igaz szerelmét”, de ekkor már ritkán a lángoló szerelem mozgatja, sokkal inkább a birtoklási vágy és a megszokás. A pasik, de nincs ez másként a nőkkel sem, kényelmesek. Miért válasszanak a szerető vagy a feleség között, ha mindkettőt megtarthatják?
Ráadásul az érettebb férfiak „láttak már karón varjút”, így nem hisznek az örökké tartó, mindent elsöprő szerelemben, ezért nyomós érvre van szükségük, hogy lépjenek. A nyomós érv általában a gyerek. Tisztességes nő nem állít csapdát a férfinak, azaz nem esik teherbe, hogy magához láncolja a férfit, ezzel viszont önmagának nyitja ki a csapda kapuját. Remél, várakozik, csalódik, feladja, szakít, és egész életében kísérteni fogják a meg nem tett dolgok. Olykor a történet nem itt fejeződik be, hanem jön az utolsó gyomros: a férfi mégiscsak elhagyja a feleségét, egy új csaj miatt, aki terhes. Ezernyi magyarázatot lehet gyártani, amibe bele lehet keverni a sorsot, a végzetet, az igazi szerelem erejét és a számító nőket, hogy miért is történt minden így, de ha az ész meg is nyugszik, a szív hosszú ideig sajog.
Ítélkezés nélkül
Mindenki úgy cseszi el az életét, ahogy akarja, ahogy hite és reményei megengedik, de aki szeretőnek áll, ne lepődjön meg, hogy éveket és energiát vesztegetett egy férfira, aki végül cserbenhagyta. (Mi, nők hajlamosak vagyunk arra, hogy lehetetlen helyzetünk miatt – boldogtalan házasság, reménytelen szerelem, léleknyomorító munkahely – másokat vádoljunk, pedig mi választottuk, csak nem akartuk elhinni, hogy velünk is megtörténhet, abban bíztunk, hogy nálunk megdőlnek az univerzum törvényei.)
A nők, akik arra várnak, hogy szerelmük végre otthagyja családját, és velük kezdjen új életet, ugyanolyan játszmába kerülnek, mint a megrögzött szerencsejátékosok. Minél több idő telik el, minél több energiát fektettek a kapcsolatba, és minél részletesebb álmokat szőttek, annál nehezebben szállnak ki. Remélik, hogy változik a szerencse, és minimalizálhatják veszteségeiket. Remélik, hogy nem voltak feleslegesen kidobott évek, amíg arra vártak, hogy a férfi elváljon, és remélik, hogy minden egyedül, várakozással töltött vasárnap értelmet nyer egyszer…
Igen, létezik az a férfi, aki megvárta, hogy a gyerekei betöltsék a 18. születésnapjukat, majd elköltözött a szeretőjéhez, akivel 10 éve tartott a viszonya, viszont minden ilyen férfira jut egy másik, aki nem költözött el, hanem újabb hitegetésbe kezdett: „Csak akkor tudok elválni, amikor a gyerekek lediplomáztak.” Persze az ilyen férfi nem az igazi úriember mintapéldánya, de a döntés a nő kezében van: vállalja ezt az életet, vagy sem, érdemes-e elvesztegetni éveket egy bizonytalan, de remélhetőleg boldog jövő miatt. Csak a jövőbe látók tudnának pontos választ adni a kérdésre, és sajnos csak utólag derül ki, bölcs vagy bolond volt az a nő, aki szeretőnek állt…
