11 dolog, amitől mindig meghatódunk

Zongora
Szinte mindannyian jártunk gyerekkorunkban zongoraórára. Azt sem feledjük el soha, hogy mennyi jobb dolgot is csinálhattunk volna a klimpírozás helyett, de mostanra az unalmas délutánok emléke szentimentális ragaccsá szelídült, amiben a zongora az egyetlen markáns, szinte biztosan fekete pont. Ezért amikor valahol megpillantunk egy elárvult pianínót, azonnal késztetést érzünk rá, hogy leüljünk elé és eljátsszuk, hogy minden terv szerint alakult és koncertező művészek lettünk.

Szerelmünk gyermekkori képei
Olyan furcsa, hogy a kiskori képeken már látszik, hogy mitől olyan a szerelmünk, amilyen most is. Nincs annál romantikusabb, mint észrevenni, hogy a karja és a hónalja közti ív már gyerekkorában is olyan volt, mint egy elnyújtott „s” betű, és a lába formája is már akkor kisejlett a babaháj alól. Ilyenkor, ha szerelmesek vagyunk, akkor megfordul a fejünkben, hogy akarunk egy olyan gyereket, amilyen ő volt.

Hóesés
Amikor elkezd esni a hó, nemcsak az általános iskolák padjaiból ugrálnak ki a gyerekek az ablakhoz, hanem az irodaházakban a jól öltözött bizniszvumenek is. Nem tudjuk kontrollálni: a hó a boldogság atavisztikus képzetét nyújtja. Talán mert a szánkózásokra emlékeztet, de az is lehet, hogy önmagában is megható lehet valami, ami hideg, puha, és ha alaposan megfigyeljük, akkor olyan formája van, mint egy szépen metszett kristálymedálnak.

Kazetták
Sokan közülünk még emlékeznek rá, hogy milyen nehéz volt zenéket beszerezni, amikor még nem lehetett bármilyen lemezt öt perc alatt letölteni. Ha nem volt pénzünk lemezeket vásárolni, akkor a rádió előtt gubbasztva vártuk a kedvenc számunkat, hogy fel tudjuk venni, és közben szorgosan imádkoztunk, hogy a műsorvezető ne magyarázzon bele. Elérzékenyülünk attól, hogy akkor egy dalnak sokszor nagyobb értéke volt, mint most egy teljes lemezgyűjteménynek.

Tornadressz
Meghatódunk, amikor a padláson megtaláljuk a kislánykori tornadresszünket. Volt olyan időszaka az életünknek, amikor prímabalerinák akartunk lenni, és sokszor órákig illegettük magunkat a kis tütüben. Gyakorlatilag mindenkié kék volt, de a legmenőbbeknek jutott egy rózsaszín is. Nézegetjük és rácsodálkozunk, hogy vajon miért lehetett státusszimbólum ez a műszálas, tapadós rettenet, és hogy vajon miért nem mondta meg a tanárnő akkor, hogy várhatóan 170 centinél is magasabbak leszünk.

Alvó férfi
Nincs bájosabb látvány egy alvó férfinál, különösen, ha szeretjük. Mindegy, hogy álmában beszél vagy rugdosódik; ha nem horkol, akkor teljesen elgyengülünk a látványtól, mert ilyenkor szemrevételezhető, hogy neki sem mindig feszes az állkapcsa és benne is megtalálható a kisfiúk finomsága, még ha ez el is száll abban a pillanatban, amikor megpróbáljuk óvatosan előszedni a telefonunkat, hogy lefényképezzük.

Holdfényszonáta
Az biztos, hogy Beethoven nem minden idők legromantikusabb zeneszerzője, de a Holdfényszonáta egykor beleégett a fülünkbe, és ha meghalljuk, akkor olyannak képzeljük a világot, amilyen soha, de pláne nem a szerző korában volt: könnyednek, melankolikusnak és mégis reményteljesnek. Legszívesebben belepréselnénk magunkat egy fűzőbe és lovas kocsival érkeznénk az esti randira.

Régi naplók
Nincs annál döbbenetesebb, mint amikor kinyitjuk a régi naplónkat, és azt látjuk, hogy pontosan tíz évvel ezelőtt ugyanezen a kedden egy Pistivel randiztunk, és fontos megjegyzéseket fűztünk az élményhez, melyek akkor arcpirítónak, most pedig naivnak tűnnek. Az első randira már nem is tudunk visszaemlékezni, de az azt körbelengő izgatottságra igen.  

A nagymama parfümje
Vannak olyan nagymamák, akikhez mindenféle ételek illata kapcsolódik, de egy rendes nagyinak parfümje is van, méghozzá mindig ugyanaz és természetesen nagyon erős. Nem váltogatja, mint mi, vagy akár anyáink; úgy nőtt hozzá, hogy minden ruhájából, ágyneműjéből, sőt az egész lakásából áradnak megmagyarázhatatlanul felénk az összetevői. Magunk ugyan nem viselnénk az illatot, mert sok benne a pacsuli, de ha megérezzük valahol, akkor eljátszunk a gondolattal, hogy azonnal megváltjuk az első jegyet a szülővárosunkba.

Vattacukor
Valljuk be, a vattacukor emberi fogyasztásra alkalmatlan, gusztustalan, fojtogató cukorbomba. Nem szívesen vesszük meg a sivítozó gyerekeknek, de valamiért mégis jól élnek az árusok belőle: kihasználják ugyanis, hogy a szagának töménysége egyenes úton repít vissza abba az életkorba, amikor az édes volt az egyetlen kívánatos íz, és ha valami ragacsos volt, akkor csak annál jobban szerettük.

Balaton
Kevesen vannak köztünk, akiknek a nyárhoz nem tartozik hozzá a Balaton. Persze vannak ellentétek az északi, illetve a déli partot ideiglenesen benépesítő csoportok között, de abban mindannyian egyetértünk, hogy a Balaton több, mint egy meglehetősen sekély, úszásra alkalmatlan tó, ahol sok a német turista. A Balaton, sőt már a Budaörsi út vége, az önfeledtség kezdete; évről évre, totyogó korunk óta, még néha most is sikerül elkapni annak az izgatottságnak a foszlányait, amikor gyerekként először megláttuk a vizet és alig bírtuk kivárni, amíg a család odaér és lecuccol a fűbe, hogy aztán addig legyünk a vízben, amíg erőszakkal ki nem rángattak.

Korábbi 11!-ek:
11 dolog, ami bosszant a pasinkban
11 dolog, amire emlékezni fogunk 2010-ből
11 indok, amiért félünk a szüléstől