Miért maradunk egy nem túl jó kapcsolatban?

11 hiba egy 10 éves párkapcsolatban

Milyen jó is lenne, ha ilyen egyszerűen működnének a dolgaink; ha valaki nem tud egy másik nélkül élni, akkor arra megvan a diagnózis: kapcsolatfüggő, és akkor talán biztos akad hatékony gyógymód is az orvoslásra. Közben meg mennyire nem is egyszerű arra a kérdésre választ adni, hogy miért is vágyunk sokan olyan nagyon párkapcsolatban élni, még akkor is, ha nem maradéktalan a szerelem, az összhang, a boldogság. És talán éppen ezért a kapcsolatfüggőség kifejezést a legkevésbé sem merném használni anélkül, hogy ne akarnám megérteni az idézett lánynak a történetét: a múltját, a gyerekkorát; azt, hogy a szülei hogyan éltek, mennyi szeretetet, figyelmet adtak és milyen párkapcsolati mintával szolgáltak.
A legkevésbé sem használnám ezt a kifejezést anélkül, hogy ne akarnám megismerni ennek a lánynak a jelenét: a baráti, rokoni és más érzelmi kapcsolatait, a munkáját, ahogy él, hogy mennyi időt fordít magára, mennyire stresszes vagy kiegyensúlyozott, milyen az önértékelése, és mit vár az élettől. Mert hát mindannyian, mint egy falat kenyeret vágyjuk az ölelést, a megértést, a menedéket a halál elől. József Attila Nagyon fáj verséből motoszkál bennem egy részlet:
 
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
 
amíg hevülsz,
az asszonyhoz úgy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is –

Számtalan tudományos kísérlettel bizonyították, hogy azok a csecsemők, akik nem kaptak anyai szeretetet, fizikai-testi sorvadásnak indultak. A magánzárka, az izoláltság börtönökben bevett büntetési forma. A szeretet, a testi érintés az élethez szükséges elementáris igényünk. Még a legstabilabb, legkiegyensúlyozottabb személyiségű felnőttnek is szüksége van érzelmekre, elfogadásra, érintésre. Mégis megdöbbentő azt tapasztalni pároktól, hosszú távú kapcsolatban élő emberektől hallani, hogy sokszor mennyire kevés érintés, mennyire kevés szeretetteli ölelés is van az életünkben. Ebben benne lehet az is, hogy nem tudjuk pont jól megválasztani azt az illetőt, aki a társunk lesz ágyban, asztalnál, a közös életben. Hosszan lehetne keresni, hogy mi minden van abban, ahogyan párt választunk, ahogyan berendezünk egy közös életet. A látszólagos szabad választásunkban, a vágyainkban sokszor észrevétlenül is meghatározóak a családból, a környezetünkből jövő szerepminták, elvárások, minden, ami a külvilágból körülvesz minket. Vágyjuk a kapcsolatot, mert ezt diktálja a testünk, a lelkünk, minden zsigeri rezdülésünk, de nem mindig tudjuk, hogy kit, hogyan válasszunk ahhoz, hogy tényleg jó legyen.

Érints meg!
Családunk életünk első állomása. Mindannyian jövünk valahonnan, és sokszor nem is tudjuk, vagy túl későn jövünk rá, hogy mennyire meghatározó is a családi környezet mindabban, ahogyan majd párt választunk, ahogyan a párkapcsolatunkban magunk is követjük vagy elutasítjuk a gyermekként tapasztalt szülői mintákat. Ráadásul a lelkünkben nincs éles cezúra gyermekkor és felnőttkor között. A gyermeket egy életen át magunkban hordozzuk, és hogyha nem kaptuk meg anno a szükséges szeretetet, akkor és újra meg újra átéljük annak minden kínját, megaláztatását, nélkülözését, akkor is, amikor szerelembe esünk, és akkor is, amikor egy boldogtalan kapcsolatot fenntartunk. Sokan azért maradunk egy „nem túl jó” kapcsolatban, mert ezt az alapvető fizikai vagy lelki érintést vágyjuk. Mert a bennünk élő kisgyermek még nem képes egyedül maradni, mert még nem értünk meg arra, hogy tovább merjünk lépni a másik ember fizikai közelsége nyújtotta (látszat) biztonságból. Vannak, akiknél ez olyan hosszan is eltart, hogy ilyen kapcsolatra építenek családot, és vannak, akik képesek kinőni ezeket az állapotokat, elengedni a mankót és megtalálni az önmagukba vetett hit és bizalom nyújtotta biztonságot. Azt látom, hogy ez sokkal könnyebben megy azoknak, akik felnőttkorukra is elmondhatják, hogy van szerető, biztos családi közegük, vagy olyan baráti kapcsolataik, amiben megkapják a szükséges figyelmet, szeretetet, elfogadást.

Együtt, mert más is így csinálja

Én nem ítélnék el senkit azért, mert olyan párkapcsolatban él, amiben nincs elég szerelem, nincs elég szenvedély, amiben nem maradéktalan a boldogság. Nem ítélnék el senkit azért, mert nem tud szabadulni egy bántalmazó, gyötrelmes, kudarcos vagy épp harcos kapcsolattól. Annyira összetett és bonyolult, hogy milyen érzelmek, milyen kölcsönös függőségi viszonyok kavarognak a döntéseink vagy épp a nem-döntéseink mögött, hogy milyen motivációk vezetnek vagy tartanak bennünket valaki mellett. Viszont azt is tapasztalom, hogy a kor elvárása, hogy manapság még mindig „illik” párkapcsolatban, házasságban élni. Sokkal inkább ez az elvárás, mint az, hogy ha már valaki a kapcsolati formát választja, akkor az milyen minőségű, mennyire hozza a felek kölcsönös megelégedését. Sok kapcsolatban az összetartó erő a kényelem, ahol a hivatkozás a „mert így egyszerűbb”, vagy ahol a felek úgy vannak együtt, hogy közben rendszeresen vagy hosszú távon párhuzamos viszonyokat tartanak fent, ahol állandó a másik átverése vagy az önáltatás. Ilyenkor azért mégis felmerül bennem a felnőtt léttel járó felelősség kérdése. Azé a felelősségé, amit saját boldogságunkért kell vállalnunk. Azé a felelősségé, amivel minimálisan tartozunk annak az embernek, akivel együtt élünk. Nyilván a kölcsönös függésekből minden körülmények között nehéz kilépni. Mégis, hiszem azt, hogy csak azért maradni egy kapcsolatban, mert összetart minket a közös ház, a közös múlt, vagy akár a gyerekek, azért viszont mégsem érdemes.