 |
| Mégis ki hordja a nadrágot? |
Helena Bonham Carter és Tim Burton nem bírnak egy fedél alatt élni, ennek ellenére teljesen normális párnak vallják magukat, akik többek között azért is maradhattak együtt kilenc éven keresztül, mert tisztában vannak egymás hibáival. „Pont annyit vagyunk együtt, mint bármelyik másik pár, de a kapcsolatunk sokkal erősebb attól, hogy mindkettőnknek megvan a maga privát tere, ahová visszavonulhat. Nem erőltetjük egymásra az együttlétet. Egyébként ha az ember meg tudja ezt engedni anyagilag, akkor nagyon vonzó megoldás lehet” – vallotta be a színésznő egy rádióinterjúban.
Külön ágyban szerelmesen?
Emlékszem gyerekkoromra, amikor nagyon furcsának találtam, hogy a nagyszüleim külön ágyban alszanak. Aztán kiderült, hogy más házaspárokra is igaz ez a család baráti társaságában. Tízévesen a szememben mindannyian „öregek” voltak, és már nem voltak szerelmesek. Mert a szerelmesek mindig egymás testi közelségében vannak, egy pillanatra sem engedik el egymást. Aztán én is felnőttem, és van úgy, hogy jólesik a közös ágyból kivonulni, hagyni a családot, a szerelmemet, és magamra zárva a dolgozó ajtaját hosszú órákat teljes egyedüllétben nyugodtan átaludni. És ismerek olyan házaspárokat is, akik harminc-negyven-ötven éven keresztül élnek-éltek testi-lelki közelségben, egymás lélegzetében; Farkas Péter 8 perc című kisregénye egészen szívszorítóan ír egy ilyen idős párról. Kinek a közelség, kinek a távolság, és van akinek sem egyik, sem másik nem biztos recept arra, hogy hogyan is maradhatunk jól együtt sok-sok éven át.
Az idézett hírben inkább megütötte a szememet az a félmondat, miszerint Carter és Burton teljesen normális párnak tartják magukat, annak ellenére, hogy nem akarják a másik elviselhetetlennek tűnő kellemetlenségeit napról napra megtapasztalni. És miért is ne lennének normálisak? Érdekes, hogy a szerelemmel, a párkapcsolattal kapcsolatban még mindig van egy kimondatlan elvárás, miszerint ha szeretjük egymást, akkor sülve-főve együtt kell lennünk. A közös ágy az együttlét, a jól működés (az aktív szexuális élet) szimbóluma, annak ellenére, hogy a gyakorlatban ez nem minden családban van így. Mert eközben eléggé nyilvánvaló, hogy mást jelent szerelmeskedni, mint minden nap együtt aludni, és mást jelent együtt vacsorázni, mint a konyha után elpakolni. És meg tudom érteni azokat, akik a mindenáron-közös-háztartás és az azzal járó konfliktusok helyett a hosszú távon is működő partnerséget tartják fontosabbnak.
A kulcsszó a logisztika
 |
| Mester Dóra |
Nyilván a Carter–Burton házaspár két lakásának fenntartását sokan úri huncutságnak gondolják, ami egy átlag magyar család számára nem elérhető realitás. Én sajnos olyan házaspárokra is emlékszem a szüleim baráti köréből, akik egy élhetetlen kapcsolatban döntöttek a válás mellett, de anyagi okok miatt nem tudtak szétköltözni, és a válás után is ugyanabban az élettérben voltak kénytelenek lakni. Szerintem érdemes azt végiggondolni, hogy kinek mit is jelent a közös háztartás, hogy ebből mennyi a választott öröm és mennyi a kényszerű szükségszerűség. Mert egészen mást jelent a nászi ágy, amikor még gondtalan ifjú szerelmesként naphosszat pucéran heverészünk rajta, és amikor már a gyerekek is ott nyüzsögnek, és a közös háztartás kiterjed a lakás minden részére, beleértve a szennyest és a mosatlan edényeket is.
Nekem van szimpatikus üzenete annak, ha egy kapcsolatban felmerül a privát tér tiszteletben tartása, legyen az egy teljesen különálló lakás, egyetlen szoba, vagy csak valamennyi szabadidő, amire a családtól, a párunktól függetlenül szükségünk van. Hiszem azt, hogy egy hosszú távú kapcsolat érzelmi-szexuális harmóniáját akarva-akaratlanul is befolyásolja a hétköznapok rutinjából adódó monotonitás, a napi gondokkal járó stressz és a kölcsönös egzisztenciális függőség. A lehetőségeink, a mozgásterünk más és más, de ha egyáltalán már felmerül ez a gondolat, akkor érdemes lehet utánamenni, talán meglepő lesz az eredmény, hogy egy kis kreatív logisztikával micsoda érzelmi tartalékokat lehet feléleszteni.
