Az egyik karácsonyi munkapartin egy negyvenöt év körüli nő mesélte, hogy milyen élményben volt része. Ő maga egyedülálló, nincs gyereke, alkalmi kapcsolatai vannak. A húgával és az ő családjával mentek egy bulira, ahol családosok is voltak. Itt valaki megkérdezte tőle, hogy ő melyik kisgyerekhez tartozik. Azt mondja, ez nem első alkalom, hogy csak a külseje, a kora alapján alapból mintha azt várnák tőle legkevésbé, hogy egyedülálló. Nem elvált, nem özvegy, nem anya és nem nagymama, hanem egy vállaltan egyedül élő, de emellett nem egy frusztrált „öreglány”, hanem az életét harmonikusan élő negyvenes nő.
Azzal az élménnyel én is gyakran találkozom, hogy mintha folyamatosan ránk nehezedne az a kimondatlan elvárás: az élet akkor teljes, ha van egy szerető párod, akivel „normális” esetben – ha eljön az ideje – családot is alapítasz. Férfi és nő idealizált szerelme, a monogám párkapcsolat és a klasszikus család mítosza elképesztően jelen van a mai napig. Nemcsak idősebb generációk, de a kamaszok fejében is. Miközben a 21. században élünk, őrült messze azoktól a koroktól, amikor a házasságon alapuló család tartotta össze a társadalmunkat. És ezzel nem azt mondom, hogy ez így jó vagy rossz. Egyszerűen csak körülnézek és azt látom, hogy emberek nagyon sokféleképp élik az életüket, de ez mégsem árnyalja vagy szünteti meg ezt az elvárást. Nem egy olyan fiatal nőt ismerek, akiket a környezetük nonstop azzal nyomaszt, hogy mikor „állapodnak” már meg, mikor lesz rendes, valamirevaló pasijuk, és ha az már van, akkor mikor is akarnak végre gyereket. Persze lehet ezt úgy kezelni, hogy teszek rá, mindenki mondjon, amit akar. De közben ez mégsem ilyen egyszerű.
Talán azért nem könnyű nem meghallani a környezetünk piszkálódásait, mert igazában mi magunk sem vagyunk arról meggyőződve, hogy mi is lenne a „helyes” út? Mintha ezt az egész – kicsit komolyabban fogalmazva – heteronormatív diskurzust az anyatejjel szívnánk magunkba, mintha úgy bele lenne égve az agyunkba, hogy már magunknak is nehéz elhinni, hogyha valami másra vágyunk. Miközben meg a valóság annyival színesebb, mint ahogyan hajlamosak vagyunk gondolkodni róla. Igenis vannak sokan, akik nagyon is el tudnák képzelni az életüket egyedül, akik szívesen mennek (mennének) bele alkalmi kapcsolatokba szerelem nélkül is, akiknek többfelé húz a szívük, vagy egyfelé, de közben többfelé (húznának) az érzékeik.
Igenis, sokan vannak, akik nem hisznek a monogámiában. Vannak, akik tudnak élni gyerek nélkül is, és olyanok is, akik meg nagyon bonyolult családmodellekben érzik jól magukat. És ráadásul még olyanok is vannak sokan, akik nem férfi-nő, hanem történetesen férfi-férfi vagy nő-nő párkapcsolati modellben gondolkodnak. És ezek az emberek nem feltétlenül azért élnek ilyen életet, mert kényszer-szinglik, mert szerencsétlenül alakult a sorsuk, vagy mert érzelmileg sérültek. Azért élnek így, mert így szeretnek élni, és talán fontos azt is elmondani, hogy nem biztos, hogy ők alkotják ebben a társadalomban a kisebbséget.
És most határozottan nem azokról beszélek, akik azért élnek egyedül vagy bárhogyan is egy nem vágyott életet, mert nincs lehetőségük máshogyan, de azt gondolom, hogy ez a hetero-előíró nyomás az ő dolgukat sem könnyíti meg. Sőt. Azt persze nem tudom, hogy hogyan lehet ez alól felszabadulni, de hiszek egy olyan világban, amikor mindenkit békén hagynak majd magánéleti kérdésekkel. Amikor semmilyen fórumon sem lesz kínos azt felvállalni, hogy harminc elmúltam, egyedül élek, és köszönöm, jól vagyok így a bőrömben.
