„Három évig tartott, míg megfogant a kisfiam. Kemény dió volt, különösen, hogy az első év után bejelentették, hogy meddőnek számítunk. Kiderült, hogy nem én vagyok a góc. Volt már abortuszom. Tudtam, hogy hamar megfoganok. A férjemnél minden tökéletes, működő spermiumok, de burokba zárva. Ezt képtelenek áttörni. Aztán mégis sikerült, amikor ő munkát váltott, én meg levágattam a hajam. Kicsit olyan volt, mint amikor az ember felveszi az amulettjeit. Már egy ideje próbáltunk akkor szeretkezni, amikor nekem valószínűleg peteérésem volt, de az elején ez még nem volt annyira tudatos. De amikor elkezdték komolyabban vizsgálni, akkor már a vérvétel alapján napra pontosan kellett szexelni. Pont úgy, mint a vicces sorozatokban. Ez engem teljesen kikészített. Minden spontaneitás megszűnt, a tervezettség borzalmas volt. Amikor napra, órára pontosan kell a szexuális aktusokat időzíteni, az valami rettenetes. Én képtelen voltam ráhangolódni. Amikor arra tudsz csak gondolni, hogy le fog-e érni az a rohadt petesejt időben és elátkozod az egész helyzetet. Próbáltuk humorral kezelni, de időnként sikerült a másik torkának nekizuhanni” – Ariel, 36 éves, két gyerek édesanyja
Szex és macerák
„Elmentél? Aha. Oké, akkor, ha nem bánod, kicsit felmegyek gyertyába.” Szex és fogantatás kölcsönös és dinamikus kapcsolatban állnak. Szerelmi életünket is eléggé átrajzolhatja, ha a szexből gyereket is szeretnénk. Ráadásul nagyon nem mindegy, hogy ez örömteli vagy kudarcos folyamat. A hosszú időn át tartó fogantatási próbálkozások megterhelhetik a szexualitással, a párunkkal vagy akár csak önmagunkkal kapcsolatos érzelmeinket és beárnyékolhatják szexuális életünket. Elindul az agyalás, kérdések, a remény, a szorongás és a kétségbeesés. Könnyen állhat elő kettőnk között olyan érzelmi aszimmetria, amiben meghúzódhat ki nem mondott vád, gúny, szégyen, bűntudat, sajnálat vagy önsajnálat.
Adott esetben a meddőség diagnózisa és az elhúzódó kezelések már önmagukban is rombolják az önértékelésünket, arról nem is beszélve, hogy párkapcsolati intimitásunkban egyszerre egy csomó szakember kezd el nyüzsögni. Kérdeznek, vizsgálnak, megállapítanak, súlyos szakmai ítéleteket alkotnak. Ágyban és ágyon kívül is minden figyelmünket a „gyerekcsinálás” köti le, az egész dolog észrevétlenül is feladattá válik. Még azok a szeretkezések is, amelyeknek eddig talán semmi más céljuk nem volt, mint együtt lenni, vagy egy kiadós jót dugni, programozottá válnak, lelkünk mélyén már nem az önfeledt gyönyör munkálkodik. Sokunk számára a nőiességben vagy férfiasságban meghatározó elem a termékenység és a potencia. Ha ez nincs rendben, alapvető női, férfi mivoltunkban kérdőjeleződünk meg.
Miért is akarunk gyereket?
„Megbolondulok attól, hogy mindenki állandóan ezzel jön, hogy mikor akarunk már gyereket. Hogy már együtt vagyunk öt éve, itt lenne az ideje. Hogy ez a normális. De nekem nem ez a normális. Én nem tudok eljönni évekre a munkahelyemről, és nem is akarok. Én nem tudom elképzelni magam úgy, hogy ki se mozdulok és folyamatosan egy kisgyerekkel foglalkozom. Nem is vonzanak a gyerekek. De ha ezt bárkinek elmondom, úgy néznek rám, mint egy komplett őrültre” – Veronika, 36 éves, orvos
Rengeteget hallani meddő párokról, ez „kortünet”. Egész iparágak szakosodtak ennek a problémának az „elhárítására”. De feltesszük ilyenkor magunknak a legeslegelső kérdést: miért is akarunk gyereket? Nem áll szándékomban megkérdőjelezni senki ebbéli vágyát. De biztos az, hogy mindenki számára ez az élet rendje? Most sokan a torkomnak ugranának, hogy micsoda baromság, hallottam már fajfenntartásról, reprodukcióra irányuló ösztönös vágyunkról? Persze hogy hallottam. De mostanában még többet hallok olyan történeteket, amelyekben erősebbek a gyermekvállalással kapcsolatos, zavarodottságról, kételyekről, az ambivalenciákról szóló hangok. Dédnagyanyáink idejében ez nem volt kérdés. Gyerekre szükség volt, minden új élet termelőerőt jelentett nemcsak a szélesebb társadalom, de a családok számára is. A gyerekekhez való érzelmi kötődés, a párkapcsolatok intim minősége egészen máshogy festett, amikor még magas volt a gyermekhalandóság, mindenki dolgozott, a család nem feltétlenül a bensőséges kapcsolatok tere volt. Mai korunkban egyre gyakrabban kerül előtérbe az önismeret, a szerelmi-szexuális élet megőrzésének igénye, ami viszont a gyermekvállalással kapcsolatban is felvet dilemmákat. Ebben érzek én kettősséget.
Egyre nagyobb figyelem irányul a szerelmi házasság fenntartásához szükséges önismereti kérdésekre, eközben mintha a gyerekvállalás még mindig sokkal reflektálatlanabb lenne. Az igazság az, hogy bármit mond is a „társadalom”, egyéni döntéseinkben nagyon is megjelennek a gyerekvállalás ellen mutató, praktikus kérdések: karrier, munka- és életszervezés, vagy párkapcsolati elköteleződés. Könnyen eredményezhet ambivalens érzéseket, ha az egóm azt mondja nekem, hogy igen, csak mert nő vagyok, nekem is gyereket kell szülnöm, de közben egy porcikám se kívánja a dolgot. Ahogy a civilizált társadalomban való létezés sok más ponton is, ebben a kérdésben is képes felülírni a természet szabályait. Igenis, sok nő számára egyáltalán nem jelent prioritást a gyerekvállalás. Viszont ezek az érzések mélyen akkor is ott munkálhatnak bennünk, ha végül mégis úgy döntöttünk, hogy akarunk gyereket.
Most vagy örökre?
Sok kapcsolatot ismerek, ahol a körülmények adottak, a párkapcsolattal látszólag minden rendben, és mégsem érkezik az a kisbaba. A világért sem akarnám alábecsülni a biológiai tényezők szerepét, inkább csak hozzátenném, hogy legalább ennyire fontosnak tartom a lehetséges pszichés okokat is a háttérben. Sok fizikai diszfunkció, szervi elváltozás mögött is állhatnak bonyolult lelki ügyek, félelmek, szorongások, hárítás, stressz. Sokszor csak hosszas és elmélyült önismereti munka teszi lehetővé, hogy önmagunkban is képesek legyünk ezeket feltárni, tudatossá tenni a mélyben, sokszor a tudattalan szintjén dolgozó mechanizmusokat.
„Mindig nagyon tervezett terhességeim voltak. De mégsem jött az első gyerek. Sokáig jártunk párterápiára a volt férjemmel. Bennem ma már felmerül, hogy kellett egyáltalán abba a kapcsolatba a gyerek? És persze ezt nem anyaként mondom, mert van három gyönyörű gyerekünk. Ezt csak párszinten mondom. Most abban hiszek, hogy a gyerekek tudják, hogy hova születnek. És ha értetlenkedek, hogy a férjemmel miért kellett nekünk együtt lennünk, akkor azt gondolom, hogy nekünk ez volt a közös dolgunk, hogy ők a világra jöjjenek” – Zsuzsanna, 37 éves, négy gyerek édesanyja.
Annak is jelentősége lehet, hogy milyen terminológiát használunk. Egyáltalán nem mindegy, hogy várakozásnak vagy meddőségnek hívjuk-e, ha nem sikerül a teherbeesés. Ahogy az életünk más területeivel kapcsolatban, én ebben is azt érzem, minden túl gyorsan zajlik. Nem hagyunk elég időt magunknak az elcsöndesedésre. Arra, hogy kizárjuk a külvilág zajait, amikor meg akarjuk érteni, hogy a dolgok miért úgy működnek az életünkben, ahogy. Nem hagyunk magunknak elég teret és időt a befelé figyelésre. Nem vagyunk képesek kicsit elmenni, elutazni az otthonunktól, a napi rutinjainktól; kicsit eltávolodni saját életünktől.
Erre szakosodott támogató intézményektől várjuk az azonnali megoldást, hogy nagyobb fennakadás nélkül teljesíteni tudjuk az életvezetésünkben kiírt penzumokat: munkahely, lakás, kocsi, házasság, gyerek. Ezek az intézmények pedig – hűen szerepükhöz – címkéket aggatnak ránk, medikalizálják a problémánkat, rátesznek bennünket egy gyártószalagra, aminek a végén gyerekekkel ellátva, mosolygós családként távozunk. Ezek a folyamatok azonban legalább annyira félelmetesek is lehetnek és elidegeníthetnek bennünket a saját testünktől, nőiségünktől, a lelkünktől és akár még leendő gyermekünk apjától is. Nyilván nehéz ebben is megtalálni az egyensúlyt. Kinek hol vannak a határok? Ki meddig akar várni? Ki hogyan tölti ezt a várakozásra szánt időt? Ki hova fordul segítségért?
Na akkor hol is a szex a történetben?
Megint nem beszéltem se vágyról, se erotikáról, semmi szexről. Beszéltem viszont helyette arról, hogy milyen minőségben éljük a napjainkat, mennyire vagyunk képesek jelen lenni és élvezni minden pillanatát azoknak a dolgoknak, amik kitöltik az életünket. Mennyire érezzük valóban jól magunkat azoknak az embereknek a társaságában, akikkel történetesen együtt élünk. Mennyire vagyunk a tudatunk és lelkünk mélyrétegéig meggyőződve arról, hogy jó helyen vagyunk és azt csináljuk, amit valóban akarunk. Azt csináljuk, amit rendeltetésünknek érzünk. Hiszem azt, hogy ezek azok a valóban kemény paraméterek, amelyek ott munkálnak a sejtjeinkben, az érző-receptorainkban, minden olyan porcikánkban, amikre szükségünk van a jó szexhez, és talán a fogantatáshoz is.
Válságban a házasságotok? Adj magatoknak egy utolsó esélyt, és bízzátok magatokat a Nők Lapja Café szakértői csapatára! A részletekért kattintsatok ide!
