Valljuk be, senki nem feltételezi ezek után, hogy megvan mindkét kezem, nem vagyok értelmi fogyatékos, elviselhetetlenül pattanásos és szőrös, így egyben. Mert a barátaim, ismerőseim szerint olyan nincs, hogy valaki tényleg 13 éve ugyanazt a nőt szereti, és nemcsak úgy általában, hanem például kizárólag vele szexel. TÉNYLEG CSAK VELE. A többség hatalmas játékosnak tart, akinek biztos megvannak a maga ügyei, mint mindenkinek, de valami elképesztő trükksorozat bravúros rendezőjeként soha nem bukik meg. Erre persze időnként rá is játszom, én is adom az ívet, mint mások, de aztán leállok. Hogy miért és hogyan, arra egy bekezdés múlva visszatérek.
Álom luxuskivitelben
Most egy másik sztori, a feleségemről. Még nem volt egyéves a nagyobbik fiam – három gyerekünk közül az első –, amikor a feleségem legjobb barátnője – egyébként az enyém is – elhívott magával egy óceánjáró hajó hétnapos luxusútjára. Mindenki érti és érzi a helyzet abszurditását. Ki mer odaállni a felesége elé, és megkérdezni: elmehetek egy földközi-tengeri hajóútra a barátnőddel? Ja, és franciaágyas, balkonos szobában alszunk majd… „Ezt hogy gondolod?! Egy másik nővel, miközben itt a gyereked is?!” Nem, ezek nem a feleségem szavai voltak, hanem többek között a szüleim gondolatai. Ő csak annyit mondott, hogy szerinte menjek, mert szükségem van a pihenésre, húzós év áll mögöttünk, ez egy jó lehetőség. Neki is megvan minden végtagja, okos, szép, szóval nem én lennék az egyetlen, aki szóba áll vele. Azóta sem hiszi el senki, hogy a luxushajón töltött egy hét alatt azon kívül, hogy elképesztően jól éreztük magunkat, tényleg nem történt semmi köztem és a feleségem barátnője között. Sőt azóta sem. Pedig adott volt a naplemente, egy jó csaj és egy egészséges férfiember, és mégsem. Hallom, ahogy a „nem normális, ez beteg, nem hiszem el” mondatok cikáznak az olvasó fejében, de komolyan igazat írok. Ekkora bizalommal ugyanis nincs pofája visszaélni az embernek, de annyira nincs, hogy meg sem fordul a fejében az, hogy egyáltalán megtörténhetne. És a szenzációsra sikerült hajóút végén a csúcs tényleg az volt, hogy a repülőtérre elém jöttek a fiammal, és a mai napig előttem van az arcuk, mennyire örülnek, hogy megjöttem. Soha egy kérdést ezzel kapcsolatban nem kaptam, sőt nemrégiben ugyanezzel a barátnővel egy esküvőre mentem az ő „párjaként”, ahol a menyasszony jóvoltából, akinek egy másik szoba jobban tetszett, mienk lett a nászutas lakosztály – szív alakú káddal… Nem, most sem.
„Uramisten, normális vagyok?”
Ehhez persze az kell, hogy az ember megkapja otthon azt, amit egyébként máshol keresne. És ez, leírom őszintén – többek között –, a szex. Nem gondolom működőképesnek azokat a házasságokat, ahol a párok havonta egyszer szeretkeznek, vagy kéthavonta, de extrémebb példákat is tudnék sorolni. Biztos, hogy szerencsém van a gyerekeim anyjával, de hiszek abban is, hogy mindenkinek megadatik ez az életében, csak valóban kitartás kell hozzá, hogy megőrizzük az állapotot. Tudom, hogy neki sincs kedve mindig az együttlétekhez, legalábbis elkezdeni nincs kedve a napi robot mellett, de aztán menedzseljük együtt ezt is, mert a vége mindig jó.
Mással is jó lehetne. Igen, biztos. Vagy jó helyett talán inkább izgalmas. Nem vagyok én sem szent, órákra-napokra bele tudok szeretni egy-egy nőbe, sőt lehet, hogy mondok is két kedves mondatot, hogy teszteljem, működöm-e még mint férfi. De itt a vége, megnyugszom, elégedetten mosolygok egyet a tükörben. Volt, hogy pár lépéssel tovább mentem. Volt, hogy talán bele is szerettem a kalandba. De nagyon fájt, még úgy is, hogy nem történt semmi. Fájt, hogy fájdalmat okozhatok ezzel annak, akiről pontosan tudom, hogy nekem van kitalálva. Aki egyébként 24 órában neveli a gyerekeimet, elpakolja utánam a cuccomat, időnként megjegyzi, de elfogadja, hogy nem vagyok hajlandó ülve pisilni, bevállal minden pluszmunkát, miközben már hullafáradt, sőt megtanult főzni, pedig pár éve még felhívott, hogy hány percig főzze a virslit… Még azt is simán el tudom képzelni, hogy lenyelné a békát, ha azzal állnék elő, hogy „bocs, de az új gyakornoklány nagyon rám tapadt, én meg többet ittam egy kicsit a kelleténél”. De itt már nem ő az erkölcsi mérce, hanem a saját ígéretem. Nagy nyilvánosság előtt fogadtam meg, hogy innentől kezdve csakis ő lesz az életemben, és tök őszintén, nem is hiányzik más. Semmilyen hiányt nem szenvedek, nem érzem úgy, hogy kimaradtam volna bármiből. A szerelemnek fantasztikus a kezdete, a pezsgés, a titkolózás, az esemesek. Aztán egyre erősebb lesz a félelem, „az uramisten, normális vagyok?, ennyit ez nem ér meg” felismerése. Ekkor persze már túlszaladt egy ponton az ember, idáig most már nem is jutnék el, de pár éve volt egy ilyen sztorim. Azóta időnként eszembe jut, és örülök, hogy túl vagyok rajta, és hogy tanultam belőle. Mint a bulizás. Az ember próbálgatja a határait, de aztán rájön, hogy elég lehet három rövid is ahhoz, hogy jól érezze magát. Persze ha valaki hozzászokott a nagyobb mennyiséghez, onnan nehéz visszajönni. Ezért is érzem azt, hogy sokan, mire rászánják magukat manapság a családalapításra, már akkora az összehasonlítási alapjuk, hogy egyszerűen nem tud elég lenni nekik az, amit a házasságban kaphatnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki vegye feleségül az első lányt az életében, de a sok becsődölt házasság mögött sokszor érzem ezt. A korábbi életritmusból nehéz visszajönni, és „beletörődni” az állandóba. Pedig elképesztő sok előnye van annak, ha az ember fixen ismeri a szexpartnerét.
Isten engem úgy segéljen…
Nagy dilemmám, hogy ezt miként adhatom át a mai világban a gyerekeimnek. Elhitethetem-e velük, hogy lehet csak egy nőt szeretni, igazából, hűségesen?
Mi a titok? Azt a kérdést tettem fel magamnak az esküvőm előtt, hogy vajon ő az, akihez majd 70 évesen is oda akarok bújni? Határozott igen volt erre a válaszom, nem volt kétségem. De nem akarom elnagyképűsködni a dolgot, tényleg nem érzem azt, hogy áldozat lennék a saját kapcsolatomban, sokkal inkább az, aki kis önkontroll mellett felismerte, hogy megtalálta az igazit.
Persze mindehhez az is hozzátartozik, hogy az első pillanattól kezdve biztos voltam a dolgomban: számomra Ő az. Nem adtam fel két méretes kosár után sem, amit begyűjtöttem tőle. Bár így utólag, 15 év távlatából valóban nem tűnik átütő ötletnek elsőre hokimeccsre hívni a sporttal közelebbi ismeretséget sosem kötött nőt… Ebből is látszik, hogy sok mindenben különbözünk, de elég jól toleráljuk egymás hülyeségeit. Róla korábban mindenkiben egy cinikus, „beszólogatós” csaj képe élt. Én ettől sosem ijedtem meg, de például a szüleimet előre fel kellett készítenem erre a stílusra, ami azóta sokat finomodott, ma már ő is felismeri a hibáit, és ha kell, bocsánatot kér. Igazából komolyabban veszekedni sem szoktunk, elfogadja, hogy képtelen vagyok a szennyest a tartóba dobni, de én is szó nélkül tűröm, ha evés közben nem beszélgethetünk, mert neki „ez az egyetlen 20 perce van, amikor nyugodtan olvashat”. A mai napig megnevettet, a legjobban azzal, ha valamin nagyon nevet. Azok annyira jó pillanatok, mert általában az én poénomon nevet, de aztán már csak azon nevetünk, hogy nagyon nevetünk. Nagyra tartja a humoromat, én is tisztelem az övét, ez szerintem kiemelkedően fontos. Nagyjából ugyanazt gondoljuk másokról, és ezt rendszeresen meg is beszéljük. Folyamatosan álmodozunk egy balatoni nyaralóról, miközben ezerszer megbeszéltük, hogy hülyeség. Ezzel együtt bombázzuk egymást ingatlanos hirdetésekkel…
Szóval elvagyunk, barátok valószínűleg csak azért nem lennénk, mert én nem tudnám feldolgozni, hogy nem jövünk össze… Sőt az a komoly, hogy ha munkatársat kellene magam mellé választani, az első ő lenne, akivel együtt dolgoznék – korábban volt erre is példa –, mert nagyra tartom szakmailag, és nagyon respektálom, ahogy dolgozni tud. A munkamorálunk hasonló, és tökéletesen kiegészítjük egymást. Én megírom ezt a cikket, de stilisztikailag és helyesírásilag ő mondja ki rá az áment. Van még egy kapocs, amit óriási ajándékként élek meg hívő emberként. Soha egy szava nem volt, hogy én miért járok templomba, elfogadta ezt, pedig neki köze nem volt a valláshoz. Én sem erőltettem a dolgot, de szép lassan ő is elkezdett járogatni velem együtt. Nem gondolom, hogy manapság nekem tesz szívességet azzal, amikor vasárnap csatlakozik, egyszerűen a Jóisten úgy rendezte, hogy ebben a kérdésben is összeálljanak a mozaikok.
