„A sok igazán lehangoló és bánatos coming out történet mellett az én előbújásom összességében egy igazi sikersztori – meséli Bori (33). – Ami kissé mégis szomorúvá teszi, az az a tény, hogy ez az egész körülbelül tíz évvel később történt meg, mint kellett volna.
Az a fajta kislány voltam, aki kiskorában focizott, sokáig nem hordott melltartót, aki mindig is inkább a fiúk társaságát szerette. Sokáig nem értettem, mi a baj velem, mért nem csacsogok az osztálytársnőimmel a suli bikáiról, mért nem érdekel, hogy kell felöltöztetni a Barbie-t, és mért nem jön már a herceg a fehér lovon. Egy idő után bemagyaráztam magamnak, hogy én ilyen fura vagyok, de nem gondoltam olyasmire, hogy leszbikus lehetek (eleve utálom ezt a szót, olyan, mint valami betegség). Aztán úgy gondoltam, hogy nem lehet olyan nehéz összejönni fiúkkal, csak akarni kell – na meg eleget bulizni, inni –, és menni fog.
El is kezdődött az az időszak, amikor fűvel-fával lefeküdtem, és komolyan azt hittem, hogy a szex nekem ennyit tud nyújtani. A fiúkkal való szexben nem is volt hiba, viszont képtelen voltam bármiféle lelki kapcsolatot kialakítani velük, soha senkibe nem lettem szerelmes. Aztán az lettem. De egy lányba. És visszagondolva, arra a következtetésre jutottam, éreztem én már ilyeneket régebben is, csak nem tudtam, hogy szerelmes vagyok, mert el sem tudtam képzelni, hogy egy lányba SZABAD beleszeretni. És onnantól kezdve elkezdődött a hazugságspirál, ami éveken át tartott, és amibe egyre mélyebbre zuhantam. Még mindig vártam azt, hogy jön egy kedves fiú, aki kiment az én nyomoromból, de csak nem jött, és emiatt egyre többet hazudoztam mindenkinek. Megvan az, amikor még a járásod is hazugság, amikor még a rendelés egy étteremben is hazugság, amikor már olyan memóriára van szükséged a hazugságaid rendbe tartásához, amilyen nem létezik? Na, ez az élet pedig nagyon fárasztó.
Számomra egy idő után egyértelmű lett, hogy én ki vagyok, mégsem tettem semmit annak érdekében, hogy ez realizálódjon is – vagyis nem engedtem meg magamnak, hogy lefeküdjek lányokkal, harmincévesen még mindig „szűz” voltam. A félelem teljesen behálózta a mindennapjaimat, pedig tudtam, hogy a családom és a barátaim is azonnal elfogadnának. Egy idő után nem attól féltem, hogy megtudják, hogy „buzi” vagyok, hanem hogy mit fognak ahhoz szólni, hogy ennyi ideig hazudoztam.
És akkor egyik nap, már a gödör legalján, elég sokat ittam és – nem tudom, milyen indíttatásból – elkezdtem írni egy coming out levelet a blogomra. Eléggé csapongó lett, de a lényeg benne volt. Annyit kértem azoktól, akik elolvassák, hogy ne akarjanak velem erről beszélgetni. Lefeküdtem aludni, de természetesen nem jött álom a szememre, és hajnali ötkor vettem egy nagy levegőt, és megnyomtam a nyilvánossá tétel gombot. Természetesen ötvenszer akartam kitörölni a bejegyzést, de erőt vettem magamon, és kint hagytam. Elküldtem a legjobb barátaimnak és a családomnak a linket. És persze, ahogy arra számítani lehetett tőlük, mindenki a támogatásáról biztosított. A barátnőim persze nem tudták betartani, hogy ne beszélgessünk a dologról, sőt a következő napra már össze is dobtak nekem egy spontán ünneplést. A szüleim és a testvérem semmi felhajtást nem csináltak, annyit mondtak, jól van, megértjük, tudják, hogy nekem ez így sokkal jobb, mintha csacsognánk a (nem létező) szexuális életemről.
Azóta pedig élem ugyanazt az életet, mint korábban, de valahogy egyszerűbb minden. Nincs hazudozás, nincs bujkálás. Vannak lányok, vannak szívfájdalmak, vannak apró boldogságok, mint mindenki más életében. Senki nem állítja, hogy a melegek élete varázslatos lesz attól, ha coming outolnak, de onnantól kezdve, hogy nincs hazudozás, épp csak ugyanannyi problémával kell megküzdenünk, mint bárki másnak. Elég liberális környezetben mozgok, így soha nem ért még támadás a szexuális beállítottságom miatt, sőt ha mondhatom ezt, talán még érdekesebb is vagyok így sok ember szemében.
Szóval, nem kell tőlünk félni, soha nem fogunk bántani senkit, nem fogunk az ablakok alatt paráználkodni, és nem miattunk lesz kevesebb baba a világban. Nem akarunk megváltoztatni senkit, nem akarunk külön jogokat, nem akarunk semmi rosszat a világnak. Csupán azért parádézunk, azért kezdeményezünk beszélgetést az életünkről, mert annyit szeretnénk, ha az emberek látnák, ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Mi vagyunk a postás, a közértes, a focista és a könyvtáros is. Annyit kérünk csak, hogy hadd legyünk azok, akik vagyunk, és hadd éljünk boldogan, míg bírunk.”
„Anyuéktól nagyon féltem!”
„Anno, amikor huszonegy éves koromban coming outoltam a szüleim és a barátaim felé, több dolog volt, ami motivált engem – írja Ádám (35). – Akkor voltam életemben először szerelmes egy fiúba: igazi rózsaszín köd volt. Körülöttem mindenki látta ezt a boldogságot rajtam, de nem tudták az okát, és szerettem volna megosztani velük. Szerettem volna, ha osztoznak a boldogságomban, szerettem volna őszinte lenni velük, kitörni egy álca mögül, vállalni, hogy milyen vagyok. Kínzott a sok titkolózás, és hogy nem lehetek önmagam. A barátaim felé egyfajta szűrőként is szolgált, úgy gondoltam, hogy aki igazán szeret, elfogad engem, aki nem, azzal meg nem fontos tovább ápolni a kapcsolatunkat.
A
nyuéktól nagyon féltem, több hónapig tervezgettem, és készültem rá lelkileg. Könyveket, fórumokat olvastam, igyekeztem felkészülni a tipikus kérdésekre és a reakcióikra. Tudtam, hogy nem lesz sima ügy, és határtalan türelem kell majd… Aztán végül egy teljesen banális dolog miatt mondtam el otthon. Akkoriban még ők fizették a telefonszámlámat, és sikerült egy elég nagy összeget csinálnom, aminek ők persze rákérdeztek az okára (nyilván a pasim volt az). Csak annyit mondtam nekik, hogy hétvégén hazautazom hozzájuk vidékre, és mindent megbeszélünk. Haza is mentem, és először anyunak mondtam meg négyszemközt. Elsírta magát, teljesen kétségbeesett. Aztán apuval már hármasban ültünk le, ő ordibálni kezdett velem, nagyon sértő és bántó dolgokat vágott hozzám, a legemlékezetesebb ez volt: azt kívánom, úgy b…sszon meg egy férfi, hogy kórházba kerülsz…
És én csak tűrtem, és tűrtem, éreztem, hogy ez lesz. Naponta többször összeültünk beszélgetni, de mindegyik beszélgetés zokogásba vagy ordítozásba torkollott részükről. Amikor nem beszélgettünk, mindannyian a saját szobánkban sírtunk egyedül. Kérleltek, hogy ne csináljam, változzak meg. Én meghallgattam őket, végig halk szavú, de egyben határozott és türelmes maradtam. Két nap telt el így, amikor vasárnap elköszöntem tőlük. Apu zokogva jött elköszönni tőlem, hogy vigyázzak magamra, és szeret, bármilyen is vagyok, de rettentően félt.
Ezután még volt pár telefonbeszélgetésünk, de viszonylag hamar, két-három hét múlva már higgadtan tudtunk beszélgetni. Pár hónap alatt teljesen elfogadtak. Azt mondja anyu, őket az motiválta a legjobban, hogy úgyis nagyon nehéz sorsom van, nem akarnak ők is rátenni egy lapáttal. A jelenlegi páromat bemutattam otthon, ismerik és szeretik egymást. Együtt is karácsonyozunk, hazamegyünk hozzájuk. Még mindig féltenek, és félnek a társadalom elítélésétől, de megbarátkoztak azzal, hogy én egy fiúval szeretném leélni az életemet. Apu néha a gyerekvállalást is felhozza. Ez nagyon jólesik, mert vannak ilyen terveink…”
