A társadalom, az iskola – és sajnos sok esetben a család sem tanít meg indulataink kezelésére. Gyakran tiltott érzésként éljük meg a haragot, a szégyen, bűn, a gyengeség jeleként – vagy ellenkezőleg: korlátok nélkül, szabadon zúdítjuk érzelmeinket környezetünkre. A harag önmagában nem káros, nem beteges és nem bűn – kezelése azonban hatalmas felelősséget ró ránk. A 3 éves gyermektől a 103 éves aggastyánig mindenki felelős azért, hogy haragját hogyan fejezi ki – vagy miként nyomja el.
A visszafojtott érzelmek csak egy ideig képesek a „palackban” maradni – előbb vagy utóbb ki kell törniük. Ilyenkor zeng a ház, csörömpölnek a falhoz vágott poharak, csapódnak az ajtók. Az ilyen hisztis kitörések sebeket okoznak – párokat távolítanak el egymástól, s gyermekeket tartanak rettegésben.
Téves vélekedés, hogy csak a nők (meg persze a gyerekek) hisztiznek. A harag kitörése és szélsőséges kifejezése férfiakra és nőkre egyaránt jellemző lehet. Ha a nemek közötti különbségeket vizsgáljuk, a nők „verbálisabbak”, többnyire hatalmas szóáradattal hisztiznek – a férfihisztire inkább a csendes agresszió jellemző, a „szavak nélkül a falba vágta az öklét” vagy „szó nélkül beült a kocsiba és elhajtott”. Persze ezek általánosítások, hisz a hisztiknek különböző fokozatai és keverékei léteznek.
Miért is van az, hogy míg a legtöbb ember „elengedi a füle mellett” a hétköznapok apró-cseprő bosszúságait, addig vannak, akik nem tudják kontrollálni dührohamukat, s szabadjára engedik indulataikat? Kik provokálhatóak könnyebben? A védekezésből hisztizők. A számukra veszélyesnek tűnő kapcsolat vagy helyzet lavinát indíthat el… Ahhoz, hogy a hisztit megértsük, tudnunk kell, hogy a hisztisek gyakran olyan családban nőttek fel, ahol megalázták, lejáratták, kritizálták és kigúnyolták, sőt sokszor még bántalmazták is őket. A hisztis ember „tanult” válasza: a szélsőséges mértékű harag és agresszió. Ők már megégették magukat, ők már megtanulták, hogy az emberi kapcsolatok gyakran „fájnak” – éppen ezért állandóan résen vannak és készek támadni. Számukra a hiszti egyfajta előre elszigetelődés az esetleges sebektől.
Mi megy ilyenkor végbe a fejükben? Mint fentebb is olvashattuk, beindulnak az emlékáradatok, de persze nem valóságos emlékképekként – gyakran „csupán” érzés, a „sebek memóriája” ez, ami azt súgja: „legutóbb, mikor megvárakoztattak”, „már megint magyarázkodnom kell”, „megint veszíteni fogok”. A sarokba szorított kutya morog és támadásra kész. Az ember sem szereti veszélyben érezni magát – a hisztit eszközként használja ahhoz, hogy elérje célját. Van, amikor a cél az önvédelem – ám egy idő után a torzult személyiség már nem tudja megkülönböztetni az önvédelmet az önzéstől, saját akaratának érvényesítése mindent elsöpör. Sajnos ezek a sebzett emberek félelmükben magukat izolálják, hisz mindenkiben ellenséget látnak, mindenben hibát keresnek, gyűjtögetik mások „fekete pontjait”, s a bosszú válik legfőbb hajtóerejükké.
De hogyan kezeljük a hisztit? Olvass tovább az Inside of love blogon.
