“Merd szeretni a tested!”

Nem közlekedem a fővárosban autóval. Elvből nem, és azért sem, mert akkor lemaradnék azokról a gyöngyszemekről, amiket az ember utazás közben csíp el. A kislány hat év körül lehetett, édesanyja ölében ült a villamoson, és láthatóan nem tudott napirendre térni három miniszoknyás, mélyen dekoltált, feldúcolt mellű “szexi jelenségen”, akiknek műkörmei neonszínekben tündököltek, és hasonló stílusú, vastag talpú szandálban tűntek ki az utazóközönségéből. Akár egy pornófilm induló képkockája is lehetett volna. Úgy tűnt, mintha barátnők lennének, de volt valami zavaró az összhatásban.

Aztán elhangzott a mindent megmagyarázó bűvös szó az egyik lány részéről: “Anya”. Tehát egy anyuka utazott együtt a két huszonéves lányával. Mindhárman miniben feszítettek, barnára sült, hosszú, formás combjaik zavarba ejtően kihívóak voltak. “Anya, hogyan lehet annak a fiatal néninek két akkora nagy lánya? Anya, én nem akarom, hogy nagymama korodban is ilyen fiatal legyél! Én jobban szeretem, hogy te olyan anyás vagy meg puha, mert így olyan jó hozzád bújni!” Éreztem a kislány félelmét. Kis fejében az járhatott, nincs ez jól így, hiszen az anyáknak mást kell sugározniuk, mint a 20 éves lányaiknak. Megijedt, mi lesz akkor, ha az anyukája nem fog megöregedni?

Minden áron szexinek lenni!

Mi nők leginkább azt szeretnénk sugározni magunkról, hogy fiatalok, vonzóak és szexik vagyunk. Görcsösen diétázunk, még görcsösebben kenegetjük a bőrünket, sport helyett csodakezeléseken veszünk részt. Reggelente újraszámoljuk a ráncainkat, ha gyűröttek vagyunk, akkor superliftinget használunk extra make-uppal. Mert aznap (is) jól kell kinézni. Ezt az üzenetet akarjuk magunkon hordani akkor, amikor megvásároljuk a fogyókúrás termékeket, amikor méregdrága kozmetikumokkal akarjuk megtartani a fiatalságunkat, hiszen a reklámok is azt ígérik: ha ezeket használjuk, akkor tuti az eredmény.

Görcsölünk, és egy pillanatig sem engedhetjük el magunkat, hiszen akkor hiba csúszik a gépezetbe, ne is csodálkozzunk, ha a várt eredmény nem születik meg. A türelmetlenebbek plasztikai sebészhez fordulnak, mert az álomtest és az általa élvezhető előnyök azonnal kellenek. Minden nap minden órájában gyötör minket a tudat, hogy nem vagyunk elég vonzók, és hogy vajon mit is tehetnénk még az ügy érdekében. Este hazahullunk, próbáljuk ellátni a feladatainkat, de ez nem annyira egyszerű, hiszen még a műkörmöshöz is menni kell, mert letört az egyik körmünk.

Aztán nap végén ágyba esünk, mellettünk van a párunk, de ezzel nem igazán tudunk mit kezdeni. Bár az agyunkkal tudjuk, nem szeretkeztünk már három hete, és már nagyon kellene – és egyébként már saját magunk előtt is nagyon kellemetlen bevallani azt, hogy igazán semmi kedvünk hozzá –, mégsem tesszük. Képtelenek vagyunk rá. Bár a szexi kinézettel foglalkozunk, a valódi gyakorlásra már nem jut energiánk.

Változni nem bűn!

Hogyan is tudnánk megkívánni a párunkat, amikor egész nap görcsösen megfeszülve igyekszünk az önként vállalt gyötrelmeket betartani. Képtelenek vagyunk másra figyelni, egy olyan álomképnek akarunk megfelelni, ami szerintünk a boldogság kulcsa. Mi nők ennek nagymesterei vagyunk. Párjaink nem tudnak arról meggyőzni, hogy szépek vagyunk akár 5 kilóval súlyosabban is, hiszen egy nő nem csupán a sziluettjétől szép. Nem akarjuk érteni, hogy csak el kellene fogadnunk önmagunkat, és máris mi lennénk a világ legszebb női, akik tudnak örülni az életnek, és nem a spártai sanyargatástól elsavanyodott arccal élik az életüket. Akik tudnának örülni önmaguknak, a párjuknak, akik képesek lennének arra, hogy bármikor szerelmeskedjenek. Mintha nem lenne fülünk, nem lennének antennáink, amikkel érzékelhetnénk, hogy tényleg nincsenek elvárások.

Azt sem akarjuk tudni, hogy van egy nagyszerű képességünk. A testnek és a pszichének is. Törekszik arra, hogy változó körülmények között is jól érezzük magunkat. Ezt a képességet erőszakoljuk meg, és öljük ki hatalmas erővel – minden igyekezetünkkel –, aztán egy idő után már messziről is lerí rólunk a boldogtalanság. Igen, látszik, hogy a sok küzdelem ellenére is elégedetlenek vagyunk, többet akarunk, a génjeink adta adottságokat ki akarjuk cserélni szebbre és jobbra. Mintha egy már kirakott puzzle egyes darabjait akarnánk megváltoztatni kínok kínjai között. Ahelyett, hogy ezt a mérhetetlen energiát felszabadítanánk, és képesek lennénk örülni önmagunknak. Mosolyognánk, csillogna a szemünk, korlátok és görcsök nélkül élveznénk az életet.

Az öregedés szép és fontos folyamat

Az élet a születéssel kezdődik, és a halállal ér véget, az egész egy hosszú folyamat. Egy pillanatra sem áll meg, a sejtjeink változnak, megújulnak vagy elpusztulnak, minden folyamatos mozgásban van. Igen, változunk. És ez így van jól. Aztán egyszer csak gondolunk egyet, és meg szeretnénk állítani az időt. Meg akarjuk erőszakolni a természetet. Negyvenévesen is a lányainkhoz hasonlítjuk magunkat. Csalódottakká válunk, hiszen ez nem sikerülhet jól. Amikor egy növényt elültetünk, akkor az minden évben máshogy szép. Ha kutyatulajdonosok vagyunk, akkor minden nehézség nélkül el tudjuk fogadni, hogy kis kedvencünk öregszik. Nem hallottam még olyat, hogy valaki ne szerette volna a kedvenc diófáját csak azért, mert már harmincéves a fa. Akkor mi, nők miért szúrunk ki magunkkal?

A természet jól megalkotott minket, hiszen minden életszakaszban megkapjuk a szépet és a jót. Csak mi ezt nehezen vesszük észre. Szeretnünk kellene magunkat. Nagyon. Hiszen a legjobban mi tudjuk szeretni önmagunkat. Ha nem tesszük, akkor a környezetünk sem fogja ezt tenni. Elfogadás nélküli erőlködés és görcsös igyekezet, ha a folyamatos változást egy statikus állapottá akarjuk átminősíteni.

Gondolkozzunk csak egy kicsit! Nyolcvanévesen mi lesz azzal a nővel, aki rádöbben hirtelen, hogy az élet elszállt, és minden igyekezete ellenére megöregedett? Hogy a sok energiabefektetés után is megváltozott a teste? Hogyan lehet a rádöbbenés pillanatában feldolgozni mindezt akkor, ha hosszú évtizedeken keresztül a maga természetességében sem sikerült?