Szeretem, hogy nő vagyok, lubickolok ebben az állapotban, aminek majdnem minden percét élvezem – de ezúttal a hangsúly a “majdnem”-en van, mert a nőiségnek van néhány szelete, amivel nehezen birkózom meg. Nem a menzeszre gondolok és nem is a házimunkára; számomra azok az elhagyhatatlan szépészeti beavatkozások a megterhelők, amiken heti, havi rendszerességgel muszáj átesni. Ilyen a hajfestés és a szőrtelenítés, amiket zárt fürdőajtó mögött, esti órákban, csendes magányban – szüntelen bosszankodások közepette – végzek. Végeláthatatlan nyűg ez számomra, ami hosszú órákat vesz el az életemből.
Egyik este fájdalmas elkeseredésem olyannyira látható volt, hogy a párom megkért, engedjem meg neki, hogy ő fesse be a hajamat. Mondta, nagyjából tudja, hogy kell az ilyet, rendszeresen látja a fodrásznál, nyugodjak meg, nem lesz gond.
“Szó sem lehet róla!” – hangzott az első reakcióm, elvégre a hajfestés miatta van, neki szeretnék szép lenni. Aztán elmagyarázta, hiába próbálkozom, nem vak, a testem minden részletét ismeri, engedjem hát, hogy megpróbálja – majd mielőtt meggondolhattam volna magam, gumikesztyűt húzott, óvatosan megfésülte a hajamat, és gyengéd precizitással munkához látott.
Némán ültem az előszobában az óriás tükör előtt, és hatalmas szívdobbanások kíséretében néztem, ahogy az én nagy és erős emberem fürge kézmozdulatokkal készíti a választékokat, ecsettel szétmaszálja a barna festéket, puszit nyom a tarkómra, és mosolyogva dolgozik tovább. Miután az összes festék elfogyott, fejmasszázst kaptam, majd kontyba csavarta a hajam a fejem tetejére, mert így látta a fodrásznál.
Soha korábban ehhez foghatót nem éreztem. Hiába kiábrándító dolog a hajfestés, ami akkor, ott, kettőnk között történt, jóval több volt ennél: egy szeretetteljes és emberi aktus, ami a másik elfogadásáról, támogatásáról szól, amikor az ember eljut arra a pontra, hogy teste egyetlen porcikáját sem szégyelli a másik előtt – még az ősz hajszálakat sem.
