Kilestem, amíg félidő van. Vittem neki sört és odakuporodtam a fotelba. Láthatta tőlem a tévét, ha ismétlik a gólokat, de engem is jól láthatott. Rám mosolygott. Levette a hangot. Fölkelt, felkapcsolta a nagy fényt. Bizakodni kezdtem. Mondtam, milyen jó ez a meleg fény. Rámutatott a hibiszkuszra, hogy megint virágot hoz. Mondtam, oda is kéne valami fény, este olyan matt az a sarok. Aztán azt is mondtam, a bárszekrényben is jó lenne égőt cserélni, az is olyan szép, amikor világít, aztán hogy egy állólámpát is nézhetnénk, meg a könyvespolc tetejére egy LED-csíkot. Sóhajtott. Éreztem, ahogy kezdek belesodródni ebbe a világítás dologba, de eszembe jutott, hogy a tévének is jó valami háttérfény.
Nagyot sóhajtott. Mondta, jó, nézzek lámpákat valami online katalógusban, aztán vagy megyünk, vagy rendelünk, de energiatakarékost nézzek, mert a konyhában folyton égve hagyom a százas égőket, amikhez azért ragaszkodom, mert melegebb a fényük, mondom, tényleg melegebb, erre már kezdett bepöcceni, hogy b…hatom a melegségét, ha nem vagyok ott, és hogy már lassan ő is inkább meleg lesz, mert nála is hiába pislog a pilács. Na, erre jöttem én a k…va tévével, aki az egyetlen szerelme, a két mellbimbóval, amiket nyomogat, amikor kapcsolgat, erre azt mondta, itt a harmadik, és felnyomta a hangot, erre én elé álltam, erre ő félrelökött, erre pofon vágtam, erre megütött, hogy ráestem az üveg kisasztalra.
Látlelet, feljelentés, válóper. Ilyen hülyék vagyunk?
Margit
A kiindulóhelyzet az érdekes, mert az eszkalálódás már a veszekedések természetrajza szerint történt. Az, aki váratlanul megkapja a beszéd lehetőségét, hajlamos körökbe bonyolódni. Annyira örül a beszédhelyzetnek, hogy szinte ugyanazt ismételgeti. A jelenség hasonló ahhoz, ahogy a számítógép ciklusba esik és lefagy. Olyan egyszerű programmal meg lehet őrjíteni, mint:
1. Menj a konyhába, nézd meg, ott vagyok-e?
2. Ha nem vagyok ott, gyere vissza a nappaliba.
3. Ha itt vagyok, érvénybe lép az 1. pont.
Szegény számítógép gondolatban rohangálni kezd a konyha és a nappali között, másodpercenként több százezerszer.
Néha velünk is ez történik. Margitot annyi kétség gyötörte, annyi remény fűtötte, hogy tudata beszűkült. Távolról kicsit rálátott ugyan önmagára, arra, hogy ki kellene lépni ebből a világítás körből, ebből a fénykörből, de képtelen volt. Elhallgatni is félt, rettegett a nagy nehezen megszerzett beszédhelyzet elvesztésétől.
A férfi viselkedése férfias. Egy ideig viseli a konfliktust, igyekszik kerülni, kilépni a helyzetből, közben egyre növekszik a belső nyomás, aztán egyszer csak jön egy aránytalan reakció. Ennek a forgatókönyvnek valószínűleg evolúciós forgatókönyve van. A férfiak erősebbek, harciasabbak, ezért gátlásaikra is nagyobb szükség van. Ha minden csip-csup kis dologból verekedés lenne, kiirtanánk saját fajunkat. A konfliktusokat agresszióval rendezik le, rituálisan mutogatják erejüket, erőforrásaikat, míg az egyik – szintén rituálisan – meghátrál. A nők inkább a csevegésre álltak rá, a szociális viszonyok folyamatos szóvá tételére. Az sem zavarja őket, ha mondandójukban sok a redundancia, ha ugyanazt többször ismétlik.
Amikor a két nem össze van zárva, akkor egy ideig a férfiak gátlásai uralják a helyzetet, mert a nők képtelenek érzékelni a ritualizált agresszió jeleit, esetünkben a sóhajtásokat, a tévé felhangosítását. Ezek a jelek egy másik férfit már régen leállítottak volna, Margit azonban női módon reagálva észrevette ugyan, de figyelmen kívül hagyta őket.
Ezért van az, hogy a párkapcsolati konfliktusok végletekig vivéséért többnyire a nők húzzák a rövidebbet. Helyesebben: igazában a férfiakon csattan az ostor, hiszen belőlük jön ki az „állat”, ők ragadtatják magukat tettlegességre.
Azt tapasztaltuk, fontos beszélgetésekre érdemes séta során sort keríteni, lehetőleg úgy, hogy szemünk előtt nagy távlat nyíljon: dombon, tóparton, réteken. A lépések összehangolnak, a perspektíva nyitottá tesz, a tér a szabadság érzését adja. Ez sokat segít a két nem közötti áthidalhatatlan különbség áthidalásának csodájában.
|
Baktay Zelka sváb malmos családból származik, születésekor már csak egyvalamijük maradt: a tudás. Woodstock ötletével együtt fogant, a holdra szállás mámorában teltek első hónapjai, édesanyja igazi ’68-as tiniként szülte. Kitűnő érettségije utáni lázadó éveiben csínytevésként előbb szabás-varrást tanult egy ruhagyárban, aztán mégis belekezdett álma megvalósításába, mégpedig egészen alul: három éven át volt pszichiátriai nővér, mielőtt elkezdte pszichológusi tanulmányait az ELTE-n. Elsőként kezdte kutatni a haj pszichológiai szerepét, eredményeivel berobbant a tudományos életbe. Az ELTE-n és a KGRE-en oktatott. Baktay Miklós a forradalom mámorában fogant 1956-ban. 82-ben végzett az ELTE-n, doktori disszertációját a játékról írta, fő tézise szerint a játék módosult tudatállapot. Ez akkoriban nóvum volt, bejáratossá tette agykutató laborokba is. Vándorlegényként a pszichológia fellegváraiban kapott képzést: Bécs, München, Zürich, Santa Cruz. Magánpraxist folytat feleségével és munkatársával, dr. Baktay Zelkával. Párterápiás specialitásuk a rendkívül hatékony négyüléses dinamikus rövidterápia. Válaszaikból mostantól hetente válogatunk. Kérdezni tőlük ITT tudtok! |
Zelka és Miklós korábbi írásai
A házassággal elvész a szabadság? – avagy miért érezzük úgy, hogy a boldogító igen valaminek a végét jelenti?
Házasság előtt ki akarom élni magam! – avagy miért rettegünk a felelősségteljes elköteleződéstől?
Beszólt a pasim, hogy kövér vagyok! – de mit is jelent ez egészen pontosan?
Megváltásvásár és elvárássokk – vagyis miért az ünnepek alatt feszülünk egymásnak?
