“Utálom azt az érzést, hogy a beleim tele vannak kajával […] de ezt hányással már kiszedni sem tudom, pedig pusztán a gondolattól is rosszul vagyok. […] Tényleg nem kéne ennem soha többet, biztos, hogy 51 kg fölött leszek ma este. Nem is merek mérlegre állni. Nem akarom látni. […] Végigszenvedem a napot azért, hogy aztán este meg azon szenvedjek, hogy mennyit híztam. A hülyének is megéri.“
Csak néhány kiemelt sor a 29 éves Anita naplójából, amelyben néhány éve örökítette meg a napjait. A napló elején bekeretezett számsorok mutatják, hogy alig másfél hónap leforgása alatt egészen 44 kilóig fogyasztotta le magát, igaz, testsúlya ennél volt kevesebb is.
“Volt olyan időszak, hogy 42 kiló környékén ingadoztam, de mindig még tovább akartam fogyni” – meséli, miközben megpróbálom elképzelni, hogy a most mosolygós, kisimult és nem utolsósorban elképesztően sportos testalkatú nő egy-két évvel ezelőtt még beesett arcú, ijesztően sovány volt. Igaz, Facebook-oldalára feltöltött fotói ezt kérlelhetetlen őszinteséggel be is mutatják.
Egy év telt el a két fotó között, a változás egészen szembeötlő
“Nem volt diagnosztizált anorexiám, mert annak egy csomó olyan kritériuma van, ami nálam nem jelentkezett, de az tény, hogy súlyos testképzavarom és depresszióm is volt” – mondja, szavaiban azonban nyoma sincs szégyenkezésnek, nyíltan, őszintén beszél ezekről a bensőséges gondokról. “Találkoztam olyanokkal, akiknél diagnosztizálták az anorexiát, annyiban hasonlítottam rájuk, hogy elsődlegesen nem fogyni akartam én sem, hanem a mérleggel volt a bajom. Azt akartam, hogy a mérleg egyre kevesebb és kevesebb kilót mutasson, és ne kelljen ennem, mert rosszul voltam a gondolatától, hogy étel van a szervezetemben. Ráadásul pontosan tisztában voltam vele, hogy ijesztően nézek ki, de ez egyfajta járulékos rossz dolognak tekintettem, amit elviseltem azért, hogy ne kelljen enni.”
Ingerkeresés nyolcévesen
“Még nem voltam tízéves, amikor elkezdtem vagdalni magam – mondja Anita, és az alkarjára mutat, amelyet ma már díszes tetoválások borítanak, elfedve a hegeket. – Nagyon ingerlékeny voltam, a későbbi éveimben akár munka közben is nagyon hirtelen össze tudtam omlani, dühkitöréseim vagy sírógörcseim voltak. Feszültséglevezetésként vágtam magam, de ez már nyolcévesen elkezdődött. Volt benne ingerkeresés is, illetve figyelemfelhívás, az igény, hogy figyeljenek rám. Ez egészen 2013 végéig elkísért.”
Ez az időszak vízválasztónak bizonyult az addig programozóként dolgozó Anita életében. Egy nagy, informatikai fejlesztésekkel foglalkozó cégnél dolgozott, de úgy érezte, nem tudja tovább csinálni.
Ez a két kép szintén a 2013–2014-es időszakból való
“Ma már csak hobbiként foglalkozom programozással, de munka szintjén már nem érdekel – mondja. – Késő huszonéves koromra teljesen kiégtem, nem szerettem azokat az ipari projekteket, amikben dolgoznom kellett, de hiába beszéltem a főnökeimmel, hogy valami másban érezném jól magam, nem változott semmi. Nem magával a szakmával volt a bajom, hanem ezekkel a lélektelen, nagyipari dolgokkal.”
Ezen a ponton felszalad a szemöldököm, hiszen se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyek az IT-iparban dolgozó nők megpróbáltatásairól szólnak. De Anitát ezen a téren nem érték traumák.
“Nőként dolgozni ebben a szektorban számomra nem okozott problémát – mondja, és mosolyog. – Jó, néha kaptam megjegyzéseket, meg előfordult, hogy olyanokat mondtak, hogy én inkább a dizájnnal foglalkozzak majd egy projekten, mert biztos jobban értek hozzá, mivel nő vagyok. De általánosságban nem volt ez túl zavaró.”
Esküvőnek indult, új élet lett belőle
Anita 2013-ban, közelgő esküvője előtt döntötte el, hogy elmegy edzőterembe. “Csont és bőr voltam, lapos volt a fenekem is, nem akartam így férjhez menni” – meséli, közben néhány “előtte-utána” fotót mutat, amelyek bal oldalán egy ijesztően sovány, fáradt tekintetű nő látható, a jobb oldalon pedig egy erős, egészséges, teljesen új ember.
“Az esküvő miatt mentem el edzeni, és teljesen rákattantam – mondja a ma már személyi edzőként dolgozó Anita. – Éreztem, hogy ez valami olyasmit hoz az életembe, ami energiával tölt fel és biztosítja, hogy legyenek céljaim. Elkezdtem bújni a szakirodalmat, egy idővel már munkaidőben is ezzel foglalkoztam. Egy év edzés után jutottam el oda, hogy elhatároztam, munkaként is kipróbálom, személyi edző akarok lenni. 2013 júniusában kezdtem edzeni, 2014 tavaszán pedig jelentkeztem képzésre, megszereztem a fitneszinstruktori képesítést és 2014 őszétől dolgozom edzőként.”
Anita nem bánta meg a váltást. Bár korábban sokáig úgy gondolta, hogy nem tud bánni az emberekkel – nem is kedvelte az emberek társaságát –, most pont azt a részét élvezi a legjobban az új munkájának, hogy emberekkel kell dolgoznia nap mint nap.
“Nem hiszek egyik vagy másik edzésmódszerben, mindegyikből kiválogatom, amire nekem vagy az ügyfelemnek épp szüksége van”
“Sokan óvtak a nagy váltástól, de ezzel nem volt bajom, korábban sok mindent csináltam már: mielőtt programozó lett volna belőlem dolgoztam futárként, de szereltem motorokat is – emlékszik vissza. – A mostani munkámban pedig éppen az a legjobb, hogy megismerhetek új embereket, ráadásul a részévé válhatok a mindennapi életüknek.”
“Az első három hónapot ki kell bírni”
Amikor megkérdezem, hogy maga az edzés mennyire volt terápiás jellegű, a korábban említett problémák leküzdésére, Anita bólogat. “Saját magam edzése volt az, ami elkezdett helyrerakni, az edzősködés már csak azért jött be a képbe, mert szerettem volna másoknak is tovább adni, amit én átéltem” – magyarázza.
“Én úgy látom, hogy a nők 90 százalékának borzasztóan alacsony az önbecsülése, az edzés pedig egy jó módszer arra, hogy ezen segítsünk. Persze ehhez tenni is kell, de ha valaki elkezd magával foglalkozni, hogy elérje a vágyott alakot, az rengeteg pozitív dologgal jár: elkezd nőni az önbizalma, de az önbecsülése is, viszont ennél sokkal fontosabb, hogy az edzés türelemre is tanít. Sokszor találkozom olyannal, aki bejön edzeni, és egyből 120 kilóval akar guggolni, vagy azt mondja, hogy holnapután már szuper testet akar. Nekik azt szoktam mondani, hogy ha az első három hónapot kibírják, beszélhetünk a dologról. De olyan is van, aki elkezd edzeni, és átesik a ló túloldalára. Volt olyan, hogy egy ügyfelem a hét minden napján jött volna, ha nem zavarom haza, hogy pihenjen, regenerálódjon, mert ez ugyanolyan fontos része az edzésnek. Az elején nekem is volt olyan, hogy heti 8-9 alkalommal edzettem, aztán a szervezetem figyelmeztetett, hogy eddig és ne tovább. Akkor három hétig beteg voltam, azóta jobban odafigyelek: most már hetente csak 3-4 hosszabb edzést csinálok végig, ez nekem teljesen jó és így pihentetni is tudom a szervezetemet.”
“Úgy fogsz kinézni, mint egy fiú!”
Anita új életmódjával nem csak a fizikai és lelki változások jártak együtt. Környezete folyamatosan bombázta visszajelzésekkel, ha kérte, ha nem.
“Nagyon kevesen értékelik azt az energiát, amit az edzésbe fektettem” (Fotó: Juhász Péter)
“Az emberek általában nincsenek felkészülve a radikális változásokra – emlékszik vissza az első reakciókra. – Emiatt nem csodálkoztam, amikor a közelebbi barátaim megszállottnak neveztek, amiért napi 8 órás munka mellett 2-3 órákat edzettem. Többször hallottam, hogy ha így folytatom, úgy fogok kinézni, mint egy fiú, illetve a saját anyámnak volt egy olyan mondata, amitől lefagytam: a legalacsonyabb felnőttkori testsúlyom 42,8 kiló, most 60 vagyok, és amikor 50 kiló körül jártam, anyám rám szólt, hogy azért úgy 52 környékén álljak le, mert a fiúknak már »kövér« leszek. De észrevettem, hogy nagyon kevesen értékelik ezt a változást, nem tudják felmérni a befektetett energia mennyiségét, és nem veszik sikerszámba, ha valakinek sikerül így megváltoznia. Amikor azt hallom, hogy úgy fogok kinézni, mint egy fiú, ez számomra nem szexizmus, sokkal inkább egyfajta irigység, függetlenül attól, hogy lányoktól vagy fiúktól hallom. Azt gondolom, hogy ilyet bárki tud mondani, aki elégedetlen saját magával, de lusta ahhoz, hogy tegyen is azért, hogy a helyzet megváltozzon. Az emberek egy része pedig túl extrémnek tartja a megjelenésemet, de ez kevésbé érdekel, mert korábban megszoktam már, egészen addig nem is zavar, amíg valaki nem nyomja az arcomba közléskényszeres módon a véleményét. Nekem sem tetszik egy csomó mindenki, ezzel mindenki így van, de ha normális vagy, nem mondod mások arcába, főleg nem általánosító formában, hogy »na ez aztán senkinek sem tetszik«. Érdekes módon, amikor 42 kiló voltam, soha senki nem mondta, hogy túl vékony lennék, pedig nem ártott volna…”
Fejben is megerősít
Anita most éppen azon dolgozik, hogy párjával megnyissa saját edzőtermét. Bár ma már össze sem lehetne hasonlítani pár évvel korábbi önmagával, nem tagadja, hogy a mai napig előfordul vele, hogy stresszként éli meg, ha a tükörbe kell néznie, és nem azt látja, amit szeretne.
“Nem akarok többé öncsonkító módon magamhoz nyúlni” (Fotó: Kassai Balázs)
“A nagy különbség az, hogy ma egy ilyen helyzet legfeljebb néhány percig tart, és simán helyre tudom tenni saját magamat fejben – mondja mosolyogva. – Szóval, ha nem is jöttem még tökéletesen rendbe, az edzés segített, megerősített mentálisan is. 2015 óta teljesen »tiszta« vagyok, vagyis nem hánytatom magam, sőt már a kalóriákat sem számolom. Persze sok mindenről ránézésre tudom, hogy miben mennyi van, de a lényeg, hogy ma már nem zárok el magamtól semmit, nincs olyan, hogy ne ennék csokoládét, mert az egészségtelen, de még akár heti egy-két pizzázás, vagy ha épp olyanom van, egy hamburger is belefér. Persze nem kell mindig ilyesmiket enni, de nincsen vele bajom. Van, aki továbbra is azt gondolja, hogy még mindig depressziós vagyok, és csak idő kérdése, hogy mikor esem vissza, én viszont tudom, hogy soha többé nem akarok olyan mélyre lemenni. A tetoválásom sem véletlenül került az egykori vágások helyére: soha többé nem akarok öncsonkító szándékkal magamhoz nyúlni.”
Anita bal alkarján egyébként egy japán közmondás van leírva, ami annyit jelent: “minden erődből dobd a labdát”, amit körülbelül úgy lehet értelmesen magyarra fordítani, hogy “küzdj minden erődből egy célért”.
“Mivel korábban már több területen is kipróbáltam magam, a régi ismerőseim közül sokan gondolták úgy, hogy ez az egész csak egy pillanatnyi fellángolás, amit majd megunok és továbblépek. Még az sem kizárt, hogy ez egyszer majd így lesz, de az tény, hogy az edzés és a személyi edzősködés most olyasmi az életemben, amitől rengeteg pozitív dolgot kaptam, és ezeket másoknak is szeretném továbbadni.”
További cikkek depresszióról és anorexiáról az NLCafén:
- “A csontvázamra tapadt a bőröm” – egy evészavaros lány vallomása
- Így lesz egészségtudatosságból étkezési szavar
- 10 fotó, ami megmutatja, milyen a depresszió valójában
