A minap döbbentem rá, hogy nem jártam elöl jó példával a lányaim előtt. Most már késő bánat, hiszen egészen pici koruktól kezdve másolják a gyerekek a szüleiket, abból tanulnak, amilyen példát mutatunk nekik. Mivel ő azt látta maga előtt, hogy anya mindig elégedetlen magával, reggelente kétségbeesetten vakargatja a fejét, hogy most mit vegyen fel, és elhagyják a száját olyan mondatok, hogy “így nem lehet emberek közé menni”, borítékolható lett volna, ha jobban észnél vagyok, hogy el fogja tanulni tőlem ezt a hozzáállást. Ezt a saját magához való állást.
Tízévesen magamat láttam benne, ahogy a tükör előtt áll, és azt kérdezgeti tőlem, hogy most ő csinos, vagy nem csinos.
Ez a ruha jól áll neki, vagy dagadt benne. Dagadt… Ettől a szótól megállt bennem az ütő, felrémlett előttem egy anorexiás vagy bulimiás – vagy együtt mindkettő – kamaszlány képe, akin remélem még időben észreveszem majd az intő jeleket. Természetesen csak megint pánikolok, nyilván nem lesz testképzavaros, már csak azért sem, mert mostantól extra figyelmet kap, és valahogy kiradírozom a fejéből az eddigi mintát, amit mutattam neki.
Még azt is hozzátette, hogy nem tudja eldönteni, hogy most ő dagadt vagy sem, mert neki az osztálytársa azt mondta, hogy az, de ő nem látja magát olyannak. Nincs még veszve minden. Aztán még háromszor átöltözött, mert nehogy ledagadtozza megint ez az osztálytársa, aki szerintem szerelmes belé, azért cikizi egyébként. De ha ezt felhozom, akkor “jaj, anyaaa” van.
Megfelelési kényszerrel állunk tehát szemben, ami valószínűleg a kiskamaszok felét minimum elérte már, és csak egyre jobban burjánzik, főleg a külsőségekben megnyilvánulva. Érdekes módon az iskolában, a tanulmányokban nem akarnak annyira tökéletesek lenni, de a külsejükben mindenkinek tetszeni akarnak.
A szülőnek, azaz nekem és neked az a feladatunk, hogy megtanítsuk nekik egyrészt azt, hogy nem szerethet mindenki mindenkit,
mert akkor egy rettenetesen unalmas világban élnénk, másrészt pedig azt, hogy jóval kevesebben néznek meg és jegyeznek meg minket az utcán, osztályban, munkahelyen, mint azt gondolnánk. Ismerős gondolom a legtöbb nőnek, hogy egy buszra szállva azt hisszük magunkról, hogy most biztos ciki, ahogy fel vagyunk öltözve, vagy ha elbotlunk és jól orra esünk, akkor tuti mindenki rajtunk röhög.
Azért van ez az érzés bennünk, mert a szégyen érzése a legerősebb negatív érzés, és ettől félünk talán a legjobban. Mindenáron el akarjuk kerülni, hogy megszégyenüljünk, ezért pedig mindent elkövetünk. Inkább nem vesszük fel azt a színes szoknyát, mert akkor majd kiröhögnek. A vadidegenek. Az arctalan tömeg, ami hömpölyög az utcán, és igazából ügyet sem vet ránk. Mi mégsem vállaljuk sokszor saját magunkat emiatt az arctalan tömeg miatt, mert nem akarjuk a megszégyenítés érzését átélni. Lehetőleg soha.
Ebben az egész színjátékban az a vicces, hogy mindenki más is így van vele.
Amint erre rájövünk és tisztán látjuk, hogy ahogy mi rettegünk a szégyenérzéstől, pont úgy retteg más is, hirtelen nevetségesnek tűnik az összes félelmünk, és kedvünk támad a világ legszínesebb szoknyáját magunkra ölteni úgy, hogy akár még a hasunk is kilátsszon belőle. Pedig az aztán eddig teljes mértékben elképzelhetetlen lett volna.
Azért érzünk ettől a gondolattól hirtelen felszabadultságot, mert ha mindenki ugyanúgy fél a gúnyos mosolyoktól, csúfolódásoktól és ujjal mutogatástól, akkor már nincs is mitől félni igazán. Az azt jelenti, hogy mindenki csak saját magával van elfoglalva, azzal, hogy nehogy nevetség tárgyává váljon.
Nincs másoknak sem ideje, sem energiája arra, hogy minket figyeljen, mikor azon rágódik épp, hogy ő hogy néz ki, mit csinál, vajon beilleszkedik épp, vagy kilóg a sorból.
Ezt tanítom meg a gyerekeimnek mostantól. Lehet, hogy még mindig ott fogok tipródni reggelenként a tükör előtt szenvedve, hogy hát ilyen külsővel tényleg nem lehet emberek közé menni. Meg a frizurám is milyen már. Arról nem is beszélve, hogy a nadrágomon van egy folt, amit még a legütősebb folttisztító sem vett ki eddig, de ez a kedvenc nadrágom akkor is.
De most már biztos, hogy a nagy tükör előtti szenvedés közben valahol lesz egy pont, amikor el tudom majd nevetni magam, ha eszembe jut a világon az a számtalan más ember, férfiak és nők, akik ugyanígy agonizálnak a saját foltjaikon, ki nem szedett szemöldökükön vagy apró hurkákon a derekukon. És ugyanúgy problémáznak azon, hogy vajon ma hol fogják elszúrni, amit épp csinálnak, hol buknak orra, hol szégyenülnek meg.
Remélhetőleg ők is tudnak majd nevetni az egészen.
A nagy lányomnak pedig már pár hete mondogatom ugyanezt, mindig emlékeztetem arra, hogy aki csúfolja, az ugyanígy nézi magát reggel a tükörben, a fejében kétségekkel saját magáról. Mind ilyenek vagyunk, van, akinél ez súlyosabb mértéket ölt, más pedig könnyebben túl tud lépni ezen a problémán. Ha pedig még mindig piszkálják, mert neki husibb a testalkata, akkor egyrészt el lehet kezdeni futni járni, másrészt pedig javasoltam neki a “nyaljál szart” választ felvenni a szótárába, mert ettől minden csúfolódónak eláll a szava. Én ezzel éltem túl az iskolás éveimet.
Azóta már jött haza sugárzó arccal, hogy ezt az ominózus visszavágást használta rajzórán a piszkálódó osztálytársnál, aminek tényleg az lett az eredménye, hogy a csúfolódó nem tudott rá mit mondani, és békén hagyta őt onnantól kezdve. Meg az is lett az eredménye, hogy a gyerekem kapott egy beírást, mert csúnyán beszélt, de annyi baj legyen, most már legalább felveszi a színes szoknyáját bátran.
