“Hazaengedtek szoptatni a munkából”
Koppány Béláné, Ica néni (93)
“A második világháború idején voltam kismama, kisgyermekes, dolgozó anya és családfenntartó egyben – meséli Ica néni. – A férjemet elhurcolták, csak 48-ban, háromévnyi hadifogság után térhetett haza hozzánk. Édesanyámmal éltünk, aki nagyon sokat segített. Én éjszakás műszakot vállaltam, abból a pénzből fel tudtuk újítani a pesterzsébeti házunkat, amely megsínylette a bombázásokat. Nem volt sok választásom, kellett a pénz a családnak, a két kicsi gyereknek. Kezdetben a pénzjegynyomdában dolgoztam, aztán – mivel munka mellett iskolába is jártam, és megtanultam a gép- és gyorsírást – átvettek a Nemzeti Bankba. A gyerekek miatt sosem aggódtam, tudtam, hogy édesanyámnál jó kezekben vannak. A nővéremben is teljes mértékben megbíztam, ő is sokat segített. Reggel megetettem Gizust, aztán elmentem a nyomdába, ahonnan a lányom egyéves koráig délben egy órával korábban elengedtek, hogy hazaérjek a következő etetésre.
Ica néni kertes házban élt a családjával, ahol sok mindent megtermeltek, azzal is sokat tudtak spórolni. – Aztán a férjem hazatért a hadifogságból, és kicsit könnyebb lett az életünk. Amikor a gyerekek már elemibe jártak, én munka mellett elvégeztem az egyetemet. Nem volt könnyű, késő este kezdtem magolni, amikor ők elaludtak. Hétköznap nem sok időt tudtunk együtt tölteni, de hétvégén bepótoltuk… úgyhogy a munka és a magánélet összehangolását akkor még inkább a kényszerek irányították, de valahogy csak boldogultunk. Ehhez kellett persze a családi segítség.”
“Nem volt kérdés, hogy karrier vagy gyerek”
Koppány Gizella (69)
“Mindig is nagyon fontos volt, hogy dolgozzam – mondja Gizi, a háromgyermekes édesanya, aki jelmeztervezőként a mai napig aktív. – A munkám az életem, és persze a gyerekeim. Biztosan más karriert futottam volna be, ha nem alapítunk családot a férjemmel, ugyanakkor a gyerekek azok, akik fiatalon tartanak. Kénytelen voltam ismerni a fiatalos dolgokat, követni az ő gondolkodásukat – magyarázza Gizi, öt unoka nagymamája, aki szerint nem elég »csak« anyának lenni. – Én abba biztos beleőrültem volna, ha csak otthon vagyok, főzök, mosok, az a gyerekeknek se lett volna jó. Azt hiszem, számukra is fontos példa, hogy egy nőnek is lehet hivatása, amiben megvalósíthatja önmagát.”
A nagymama azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy kezdetben a férje volt, aki hitt a tehetségében, ő hajtotta, biztatta a továbbtanulásra. “Judit, az idősebb lányom kétéves volt, amikor elkezdtem a főiskolát. Korábban kirakatrendezőként dolgoztam, Laci ültette a bogarat a fülembe, mondván, sokkal többre vagyok képes. Emlékszem, hogy rengeteget dolgoztam az iskola mellett, miközben ott voltak a gyerekek is. De fiatalon nem gondoltam rá, nem foglalkoztam vele, milyen nehéz, pedig a fiam közvetlenül a diploma előtt született. Régen szóba sem jött az, hogy választani kellene karrier és gyerek között. Ma meg úgy gondolják a nők, hogy a kettőt nem lehet egyszerre csinálni. Nekem eszembe sem jutott, hogy ne legyen gyerekem azért, mert dolgozom. Nyugodt voltam, tudtam, hogy a szüleim és a bébiszitter mellett jó kezekben vannak a csemetéim (persze tudom, hogy nem mindenkinek van ilyen segítsége). Arra mindig figyeltem, hogy este otthon legyek, amikor fürödtek, vacsoráztak. Aztán lefektettem őket, és tovább dolgoztam…”
“Egy nőnek is legyen saját élete!”
Baranyai Judit (45)
“Edzőként mindig is ügyeskednem kellett, hogy úgy osszam be az időmet, hogy a gyerekekre is maradjon elég – kezdi Judit, háromgyermekes anyuka. – Az elején persze mindegyikkel otthon voltam, különösen Vincével töltöttem sok időt, aki koraszülött volt. Születése után egy évig minden munkámat lemondtam, csak vele foglalkoztam. Mindhárom gyerekem járt bölcsődébe, szerették a közösséget, látszott, hogy szükségük van a gyerektársaságra is. Értük tudtam menni időben, de sajnos a délutánokat az edzések miatt csak ritkán tölthettük együtt. Vagy az apukájuk, vagy a bébiszitter vigyázott rájuk. Nem volt egyszerű megoldani a gyerekfelügyeletet, de szerencsére egy nagyon közeli barátunkra tudtam számítani, akit szinte családtagnak tekintettünk.
Azt gondolom, ha az ember megteheti, jobb, ha otthon marad a gyerekével, ameddig csak lehet, bár azt látom, hogy manapság a szülők gyakran a másik végletbe esnek, alig tudják elengedni a gyerekeiket. Ugyanakkor ha egy nőnek megvan a saját élete, egy szakma, amiben kiteljesedhet, sokkal kiegyensúlyozottabb lehet a párkapcsolatában is. Azt viszont be kell látni, hogy képtelenség minden téren százszázalékosan teljesíteni. Szabadúszóként a magam ura vagyok, de sokszor nagyon nehéz úgy alakítanom a napomat, hogy mindenre jusson idő, ezért néha lelkiismeret-furdalásom is van a gyerekeim miatt. Szerencsére a férjem, Vince apukája kiváló partner mindenben, elismeri a munkámat. Közösen oldjuk meg a gyerekek körüli teendőket, és így egymásra is marad időnk. Másként nem menne.”
“Nem leszek az az otthon ülő típus”
Kindl Eszter (20)
“Én sosem éreztem rosszul magam attól, ha anyának el kellett mennie, még akkor sem, ha több napra vagy akár néhány hétre utazott is el itthonról – mondja Eszter (20). – Emlékszem, mindig vett nekünk valami apróságot, mielőtt elment, és én mindig meglepődtem, nem is értettem igazán, mért van erre szükség.”
Eszter húga, a 12 éves Juli is sokszor nyugtatgatta Juditot, hogy ne aggódjon annyit. “Más családok életébe is belelátok, szoktam gyerekekre vigyázni. Az anyukák sokszor hazatelefonálnak, és azt hiszem, pont itt rontják el a legtöbben – magyarázza az egyetemista. – Szerintem a szülők túlzott féltése miatt lesznek a gyerekek hisztisek és önállótlanok. Az anyák úgy gondolják, önző dolog otthagyni a gyereket, pedig a kicsik mindig nagyon jól érzik magukat velem is, és nyilván másokkal is. Szerintem nekünk is a hasznunkra vált, hogy nem csak anya vagy apa foglalkozott velünk.”
Eszternek komoly kapcsolata van, idén össze is költözik a barátjával, külön lakásba. “Még sokat kell tanulnunk, messze még a családalapítás, de azt tudom, hogy nem szeretnék sok gyereket, legfeljebb kettőt-hármat. Szeretnék sokat foglalkozni velük, szeretném, ha mindegyikükre lenne elég időm. De dolgozni is fogok, hiszen azért járok egyetemre, hogy majd olyan munkám legyen, amit szívesen csinálok. Azt hiszem, soha nem leszek az az otthon ülő típus, a mintaháziasszony, bár már most jobban értek a mosáshoz, mint anya. Igaz? – évődik Eszter az anyjával, aki nem tagadja, sokszor megkapja a dorgálást a gyerekeitől, amikor összemossa a kedvenc cuccaikat. – Egyébként anya a példaképem, szeretnék én is ilyen jó anya lenni.”
