„Az én történetem teljesen hétköznapi, ahogy én is az vagyok. Nem is akartam vállalni ezt az interjút, de aztán meggondoltam magam, mert eszembe jutott, hogy pont a hétköznapi nőket segíthetem azzal, ha leírjuk, nekem hogyan sikerült. Huszonhét kilót fogytam egy év alatt, és most úgy érzem, életem legjobb szakaszát élem. Ez nem valami lányregényes túlzás, és még csak nem is reklámfogás, mert egyedül értem el mindent. Jó példája lehetek annak, hogy ha valaki megtalálja az útját, akkor semmi sem tántoríthatja el a céljától. De persze nem volt ez mindig így.
Sosem voltam különösen sportos, de mindig jó alakom volt, vagy mondjuk úgy, nem voltak túlsúlygondjaim, de vékonynak sem mondtak sosem. A második gyerekem születése után azonban nem ment le a felszedett tizenöt kiló a szoptatással sem, az önbecsülésem pedig ettől persze elkezdett »lefogyni«. Mivel régimódi családból jövök, ahol jól megtanultam, hogy milyen az »asszonysors«, és hogy csendben is el lehet viselni, ha valami nem tetszik, a második gyerekem születését követő mélyrepülésemet sem róhatom fel senkinek, még magamnak sem.
A felszedett tizenöt kilóból néhány hónapon belül harminc lett, a ruhatáramat le kellett cserélnem. Mivel utáltam a testem, és kétgyerekes, »önfeláldozó« anyaként, valódi örömök híján nőként is leírtam magam, nem is vettem normális ruhákat. Öreges darabokat választottam, olyanokat, amilyenekbe eltemethettem magam. Most már tudom, mekkora hiba volt. A szüleim nem vettek észre semmit, mit is láttak volna, szerintük minden jó volt úgy, ahogy volt, a férjem meg sokat dolgozott, és ahogy én feladtam a nőiességem, szinte azzal párhuzamosan távolodtunk el egymástól. Utólag sokat gondolkodtam, vajon kinek a hibájából hidegültünk el, de arra jutottam, hogy a felelősségünk egyforma ebben.
Volt idő, hogy őt szerettem volna kihozni hibásként, de be kellett látnom, hogy túlzok: a férjem csak azt látta, mi történik, de fogalma sem volt róla, hogy mi az oka. Szerintem önmagával szemben sem volt őszinte, ezért nem is várhattam el tőle, hogy az én megtört lelkemet ápolgassa. Több mint tizenhét évig éltem ebben az önsanyargató szerepben, ő meg asszisztált hozzá. A mindig dolgozó apa, férj, aki épp csak aludni járt haza. Nem volt rossz velem soha, és a gyerekeket is nagyon szerette, szereti, az egyetlen hibája az, ami az enyém is volt: nem kerestünk kiutat a posványból, mert fogalmunk sem volt, mennyire benne vagyunk.
Az életemet egy veszekedés, vagy inkább mondjuk úgy, hogy heves vitatkozás változtatta meg. A nagylányom tizenhét éves kamasz, és nem egyszerű vele, ahogy a többi ilyen korúval sem. Egyik este csipszet evett és kólát ivott, mikor filmeztünk, én meg csak néztem, és azon járt az eszem, hogy ez így nem lesz jó. Volt rajta pár kiló felesleg, és láttam a lelki szemeim előtt, hogy öt év múlva mekkora lesz. Nem akartam, hogy az én sorsomra jusson. Amikor viszont szóvá tettem, persze nagyon kiakadt, és azt mondta, semmi jogom ítélkezni felette, hiszen a saját testemet sem tudom karbantartani. Hogyha nincs akaraterőm, nincs életem, akkor neki ne papoljak. Ezzel a lényegre tapintott, nagyon mélyen érintettek a szavai. Akkor este szerintem sírtam is, de tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, és ha másért nem is, a lányomért változtatnom kell.
Nem szóltam senkinek semmit, csak elkezdtem figyelni, hogy mennyit eszem, mennyit nassolok, mivel főzök, miket veszek meg a boltban. Addig olyan rutinszerűen ment minden… Úgy megszoktam ezt a mókuskereket, hogy nem is érdekelt, hizlal vagy zsíros-e valami, esetleg túl sok-e a cukorból. De így megfigyelve magamat, rájöttem, hogy tele vagyok vállalhatatlan szokásokkal. Kellett az a veszekedés okozta trauma ahhoz, hogy elkezdjek változtatni. Sokszor le akartam fogyni már korábban is, de nem volt meg az a mélyről jövő belső késztetés, amit a vita váltott ki belőlem. Azóta beszélgettem már többekkel, akik sokat fogytak, és mindannyian úgy jutottunk a fogyásig, hogy volt valami komoly fordulópontunk. Persze ezzel nem azt mondom, hogy arra kell várni, hanem csak azt, hogy vannak események, amik kizökkentenek a hétköznapokból, és azok hatására könnyebben láthatjuk magunkat kívülről, és könnyebben lépünk túl önmagunk korlátain.
Fotó: Scott Olson/Getty Images
Haditervet eszeltem ki: átalakítottam a főzési és sütési szokásaimat, és befejeztem a nassolást. Azt tudtam, hogy nem akarok villámdiétát, olyat szerettem volna, ami inkább hosszabb, de hatékony. A testemet sem akartam tovább terhelni, elég volt cipelni addig a túlsúlyt. A család sok mindent nem vett észre az első hetekben: sosem előttük nassoltam, így nem tűnt fel nekik, hogy már nem teszem. Esténként nagyon keveset vacsoráztam, próbáltam hét után már nem enni. Az ételadagjaim a felére csökkentek. Lassabban ettem, jól megrágtam mindent. De ha vendégek jöttek, vagy mi mentünk valahová, nem szenvedtettem magam. Abban nem hittem, hogy radikálisan kell változnom, tudtam, hogy egy hétig sem bírnám, ha minden jó falatot megvonnék magamtól. Inkább a józan eszemmel beláttam, hogy az a legjobb, ha a magam tempójában alakítom át az életem.
Az első hónapban lement négy kiló, aztán a következőben három, majd megint négy. Így jutottam el a mostani huszonhét kiló mínuszig. A férjem eleinte meglepődött, nem értette, mi történik, de mára ő a legnagyobb támaszom. A növekvő önbizalmammal együtt a kapcsolatunk is javulni kezdett, most ott tartunk, hogy szinte megint udvarol nekem. Szereti a főztömet, neki is jót tett a reformkonyha. Van, hogy eljön velem kocogni, aminek nagyon örülök, mert van jó közös programunk, ami egészséges is. A lányom is ledobta azt a pár kiló feleslegét, és büszke rám. Azt mondta, sajnálja, hogy így beszélt velem, én viszont azt válaszoltam neki, hogy ne sajnálja, mert ez lett az eredménye. Fogalmam sincs, hol tartanék most, ha nem jön az a trauma.
Ha bárki megkérdezi, mi a titkom, egyszerűen csak elmondom neki az igazat: kevesebbet kell enni, nem nassolni, este 6-7 után nincs vacsora, és jól meg kell nézni, miből főzünk, sütünk. A mozgás is fontos. Én csak kocogok, és alig pár hónapja kezdtem, miután lement tizennégy kiló, de boldoggá tesz. Mostanra visszakaptam a régi énem, és egyben új életem lett. Ahogy mondtam, az én történetemben nincsen semmi nagy titok, semmi különleges érdekesség. Csak egy teljesen hétköznapi ember fogyástörténete ez.”
Nyitókép: Jelenet a Fed up című filmből. (Fotó: imdb)
