Négykézláb a Körúton

Koós János családjánál állandó a jövés-menés. Mindenki telefonál, tesz-vesz, intézkedik. Egy biztos: azonnal felborul a megszokott, „ülünk, és beszélgetünk” interjúhelyzet, ha megjelenik a színen Rozi, az unoka. A csupa mosoly kislány, a maga nyolc hónapjával tökéletesen tisztában van vele, hogy ő az úr, vagyis inkább az úrnő a háznál.

– Az önök családjára is jellemző, hogy a nagyszülők az unokával sokkal engedékenyebbek, mint annak idején a gyerekeikkel voltak?

– Koós Réka: Igen, igen és igen!

– Koós János: Na, most aztán csönd legyen! A tréfát félretéve, be kell vallanom, ez nálunk is így van. Azt csak egy nagyszülő tudja, mekkora öröm, amikor a gyerekének kisbabája születik. Ilyenkor újraélhetjük azokat az éveket, amikor még mi voltunk ifjú szülők. Biztos vagyok benne, hogyha Rozi idősebb lesz, akár vele is végigmegyek négykézláb a Körúton, mint ahogy annak idején Rékáékkal. Ez egy megható, boldog állapot. Bárcsak örökké tartana!

– Rékáék nevelik Rozit, Önök pedig elrontják?

– K. J.: Nem kényeztetjük agyon. Sőt, biztos vagyok benne, hogyha négy évesen két kézzel fogja a kanalat, akkor én is rá fogok szólni. De egyelőre csak imádom, csodálom, a nagymamája pedig egyenesen szerelmes belé.

– Látható már, hogy Rozi kinek a természetét örökölte?

– K. J.: Természetesen a nagyapjáét!

– K. R.: Olyan, mint én!

– K. J.: Valójában tényleg olyan, mint az édesanyja. Ugyanolyan türelmetlen, örökmozgó. Egy pillanatra nem áll meg. És mindig jókedvű.

– Mennyire érzik az áldásait és átkait annak, hogy több generáció él egy fedél alatt?

– K. J.: Ebben a házban ez mindig is így volt. Együtt laktunk, amíg élt, a feleségem nagymamájával, az apósommal, az anyósom pedig máig velünk van. Az én gyerekeimnek és az unokámnak is ez a természetes. Most nyolcan lakunk együtt; az anyósom, Gergő fiam és a felesége, Réka, a férje, Rozi, a feleségem, és én. Áldás ez, hiszen Rékáék válláról sok terhet le tudunk venni, és átok is, hiszen sok terhet teszünk a vállukra, mivel amikor kettesben szeretnének lenni, akkor is ott vagyunk velük, és kérdezgetjük, mi van Rozival. Persze vannak apró súrlódások, de azok hol nincsenek?

– Vannak hagyományaik? Például közös vasárnapi ebéd?

– Nekünk ehhez nem kell hagyomány. Most, hogy egy házban lakunk, hétköznap is együtt eszünk.

– Ez a kellemes állapot azonban hamarosan véget ér, hiszen Rékáék építkeznek, és karácsony környékén elköltöznek.

– K. J.: Úgy gondolom, nálunk nem jelent majd ez sem nagy változást. Amikor a gyerekeim nem velünk laktak, gyakran kérdezték az ismerősök, hogy „két hétben egyszer, ugye azért találkoztok”? Nem értettem a kérdést. Bele is halnék, ha nem találkoznék velük. Nagykovácsiba költöznek, csak rákanyarodnak a Zalai útra, és már itt is vannak nálunk. Amikor külön laktak, ha öt percre, de Réka minden nap beugrott, és Gergő is beszaladt, hogy csináljak neki egy papaszendvicset.

– Papaszendvicset?

– K. J.: Igen, ez az én specialitásom a gyerekeimnek, de a recept titkos.

– Milyen egy olyan családban élni, ahol mindenki szabadúszó?

– K. R.: Enyhén kaotikus. Mindenki jön-megy, intézkedik, telefonál, rendezkedik. Ha Rozi nagyobb lesz, kellene valami rendszerre szoktatni magunkat, hiszen akkor már időre kell vinni óvodába, iskolába. Én éjszakai bagoly vagyok, éjjel élek igazán, és erről nagyon nehéz lemondanom! Szerencsére Rozi igazodik hozzám; nem kel túl korán, és eszébe sincs este nyolc órakor elaludni! Sokszor riogatnak a kismamák, hogy a gyereknek rendszer kell az életébe, de ahhoz, hogy nyolckor lefektessem, öt órakor már itthon kellene lennünk. Erre képtelen lennék! Viszont egész nap együtt vagyunk, tegnap például a Földhivatalban jártunk. Mindenkire mosolygott, amíg sorban álltunk, a kocsiban megetettem, és tisztába tettem. Az edzőterem és a mozi kivételével mindenhova viszem magammal.

– K. J.: Mindig mondom Rékának, hogy adja oda a gyereket két-három évre, és akkor nem kell rendszer szerint élnie. De szerintem nincs oka aggodalomra, hiszen ők is felnőttek, és jártak iskolába! Bizony sokszor előfordult, hogy hajnali háromkor értünk haza vidékről, reggel pedig vittük őket az oviba. Egész úton énekelték, hogy „Hajrá Fradi!” Amikor pedig egészen kicsik voltak, egy hajón laktunk. A pelenkák az árbocon száradtak, a feleségem kézzel mosta őket, egyenként. Az idő tájt mentem ki Svédországba, és egy óriási bálával tértem haza. Kérdezte a vámos, hogy mi ez. Mondtam, pelenka. Nem akarták elhinni. Pedig valóban többkilónyi papírpelenkát hoztam. A használt pelenkát pedig egy vödörben vittem végig a mólón, és az egész part tudta, hogy Réka és Gergő sikeresen elvégezték a dolgukat!

– Milyen életet szánnak Rozinak?

– K. R.: Csak annyit szeretnék, hogy boldog legyen. Döntsön mindig az ösztönei szerint, és akkor minden rendben lesz. Így tesz mindig az édesanyja is, és még soha nem bánta meg!

– K. J.: Tudja, fontos a munka, még fontosabb, hogy a Fradi nyerjen, de a család az, amiért érdemes élni!

Koósék

Koós János 1937-ben született. Színész, énekes és parodista. Felesége Dékány Sarolta, énekesnő. Két gyermekük van, Réka és Gergő. Réka 2003 júniusában ment férjhez Tóth Gergőhöz, ősszel pedig megszületett kislányuk, Rozi. A két Gergő, Réka férje és testvére közös céget alapított, többek között ők készítették Kozsó néhány klipjét is. Jelenleg nyolcan laknak a szülői házban, de karácsony előtt megfogyatkozik a létszám; elkészül Rékáék háza Nagykovácsiban.