– A baba?
– Alszik.
– A vizsgák?
– Köszönöm szépen, nem túl csinos a bizonyítványom. Nem sikerültek valami fényesen a vizsgáim, a végén már hason csúsztam a léc alatt, de megvan. Harmadéves lettem. Görbült, az a lényeg.
– Ide a szomszédba jársz a jogi egyetemre, arrafelé tologatod a kisfiad babakocsiját is.
– Igen, az is segített, hogy nem kellett messzire mennem a gyerekemtől. Így az időt is jobban be lehet osztani, nem kell feleslegesen a csúcsforgalomban vesztegelni. De a csoporttársaim nélkül biztosan nem sikerült volna, sokat köszönhetek nekik.
– Azonnal megszerettek az egyetemi csoporttársak? Nem lehetett könnyű neked, a tévéből előre ismertek, véleményük lehetett rólad már az előtt, hogy személyesen találkoztatok volna.
– Nem voltak beilleszkedési nehézségeim. Azon egyszerű okból, hogy nem játszom az eszemet.
– Úgy tudom, egészen fiatal lányként Amerikában dolgoztál egy családnál. Melyik nehezebb? A saját gyerekre vigyázni, vagy a máséra?
– A más gyerekére sokkal nehezebb odafigyelni. Nem az én kölyköm, nem ismerem a határokat, másképpen nyúlok hozzá, nem tudom, megszidhatom-e, meddig mehetek el a nevelésében. A sajátomért másképpen vagyok felelős. Őszintén szólva mindig feszengtem, ha más gyerekére kellett vigyáznom. Egyébként Amerika nekem a szokásos kelet-európai eset volt. Csak a nyelv miatt mentem, nem kaptam egy fillért sem, koszt-kvártély volt, csak korrepetálni kellett, tanítgatni a lányokat.
– És a saját gyerekről való gondoskodás? Most már összehasonlíthatod.
– Az a véredből jön. Nem baj, ha sütök közben egy kis tükörtojást?
– Dehogy. A kismama pörög egy kicsit a konyhában. Erről is jut eszembe: ahogy a tévében néztünk, nyilvánvaló volt, hogy egy szuperaktív nő vagy, nem állíthat meg ott sem senki. Azt gondolom, azon sem lepődött meg senki a környezetedben, hogy az utolsó pillanatig dolgoztál.
– A legutolsó hetet kivéve, mert akkor már nem volt kedvem, de egyébként engedték volna. Igaz, egyes hírek szerint a munkahelyemen indult meg a szülés, onnan vittek a kórházba, de ez a sajtó túlzása volt.
– Mit szóltak a munkabírásodhoz a kollégák? Kíméltek, odafigyeltek rád, túlelőzékenységben szenvedtek?
– Volt, aki igen. A kolléganők természetesen viselkedtek, aranyosak voltak. De a férfiak! Ők egészen másként álltak a dologhoz. Azt mondták, önző vagyok, fontosabb a munkám, mint a gyerek, nem kímélem magam a kicsi érdekében. Többször rákérdeztek, miért és meddig dolgozom még?
– Erre jól megmondtad nekik, hogy tudod te, pontosan tudod, mi a jó nektek?
– Szerintem nem akkor kell egy gyerekkel sokat foglalkozni, amikor bent van, hanem amikor kint van. Nem? Ráadásul én a kismama állapotomban éreztem magam az eddigi életben a legszebbnek, a legokosabbnak és a legerősebbnek! Akkor pedig miért mentem volna haza? Hogy otthon csak magammal foglalkozzam, lakkozgassam a körmömet és hasonlók? Ezzel valóban jót tettem volna a babának? Á, én nem vagyok ilyen alkat. Csak magamnak ártottam volna. Valószínűleg nem tudtam volna mit kezdeni otthon magammal. Egyébként ebben az otthonmaradásdiban azt találom a legálszentebbnek, amikor valaki teljesen egészségesen úgy dönt, hogy már hónapokkal a szülés előtt otthonmarad, aztán szülés után két hónappal rohan vissza teljes munkaidőben azzal, hogy nem maradhat ki ilyen hosszan a munkából. Miért nem fordítva csinálta? Mert fárasztóbb otthon a gyerekkel, mint terhesen. Más történet persze, aki kevésbé szerencsés, és előtte kicsit sem, utána is csak alig tud otthon maradni, az nem önzés, hanem a jó kis társadalmi-munkajogi helyzetünk következménye.
– Épp ezért kérdezem, hogy most mi van? Hogy tűröd ezt a nyugalmasságot, a pelenkákat, az etetéseket? Ha unatkozol, sütsz egy-két tükörtojást pótcselekvésként?
– Most aztán van mit csinálnom otthon, bár szerencsére most sem magammal kell foglalkoznom. Egyébként nem azért sütök tojást, mert unatkozom, hanem mert a gyerek ha éppen nem alszik egész nap a kezemben van. Így akkor csak egy felesleges kezem marad. A kétkezes dolgok tehát arra az időre halasztódnak, amikor éppen alszik. És most van annak az ideje.
– Logikus. Precíz időbeosztás szerint szoktatod a kicsit? Nem veszed fel, ha sír?
– Persze, hogy felveszem, de ritkán sír. Nagyon nyugodt gyerek, szerencsére az apja alkatát örökölte. Én pontatlan vagyok sajnos, nem szoktatom napirendre, de a gyerekemnek valahogy magától van valamiféle rendje, kis szokásai. Tudja, mi a jó neki.
–
és neked. Mégis, úgy látom, megváltoztatott ez a kisfiú. Nehezen tudtam volna Bombera Krisztinát anyaként elképzelni, most pedig minden nagyon természetesen működik körülötted.
– Tudod, én tényleg egy nagyon laza lány voltam. A fiam megszületése azonban aggodalmaskodóvá tett, és ez …
Részmunkaidős leszek! – folytatás >>
