 |
Iskola helyett stúdió
– Ugye, te voltál az a lány a középiskolában, akit a vezetéknevén szólítottak, és mindig ezer fokon égett?
– De érdekes, ezt meg honnan tudod? Valóban szinte soha nem szólítottak a keresztnevemen. Sokáig például Lórinak hívtak. Ami a mindig ezer fokon égést illeti; meglehetősen akarnok voltam, és mindig több mindent csináltam egyszerre. Például több sportba is belekóstoltam, szertornáztam, lőttem, és kézilabdáztam. Sőt, tagja voltam az ország első női vízipóló csapatának is.
– Ennyi sport mellé hogy jött a színészet?
– Úgy, hogy szerettem volna ezt csinálni. Az egyik barátnőm édesanyja pedig rátalált a Vörösmarty drámatagozatára, és elmentünk felvételizni. Engem felvettek, a barátnőmet sajnos nem. Innen pedig, úgy gondoltam, meg sem állok a Színművészeti Főiskoláig. Csak éppen nem vettek fel.
| Névjegy |
| Név: Lóránt Krisztina Tanulmányok: Vörösmarty Mihály Gimnázium (dráma tagozat), Arany János Színház (stúdiós), Berzsenyi Dániel Főiskola Ahonnan ismerjük: ő a Barátok köztben Novák Laci felesége, Dr. Ferenczy Orsolya pszichiáternő Ahol korábban láthattuk: Arany János Színház, Merlin Színház, Tivoli Színház, Radnóti Színház, Művész Színház Magánélet: több, mint tíz éve Csankó Zoltán színész a párja |
– Persze, de nagyon eltökélt voltam. Így ahelyett, hogy elmentem volna az Egri Tanárképző Főiskola testnevelés-orosz szakára, az Arany János Színházban lettem stúdiós.
– Megbántad?
– Nem, csak ma már úgy gondolom, ha valaki igazán akar színházat csinálni, az az egyetem alatt is megtalálja ennek a módját. Persze, a stúdiós éveimet nem adnám semmiért, rengeteg barátságot, sőt, a szerelmemet is ennek köszönhetem.
Sodródni az árral
– Régóta ismeritek egymást a pároddal, Csankó Zoltánnal?
– Tizenhat éve. Szinte hihetetlen! Tíz éve pedig együtt is élünk.
– Hat évig kerülgettétek egymást?
– Szó szerint, mert egy időben, amikor én voltam az Arany János Színházban, ő a Radnótiba szerződött, majd fordítva. Egyébként stúdiósként Zoli a tanárom volt, ott találkoztunk először.
– Megbeszéltétek az osztálytársakkal, hogy milyen jóképű férfi?
– Nem. Inkább izgalmas embernek tartottuk, és lenyűgözött a tehetsége. Ráadásul, Zoli csupán nyolc évvel volt idősebb nálunk, így korban is nagyon közel állt hozzánk. A stúdiós srácokat kibeszéltük, de a tanárokat nem.
– Aztán néhány év színházi munka után útra keltél…
– … hogy külföldön játsszak. Először egy nemzetközi koprodukció keretében Törökországba utaztam, ahol megismerkedtem a mozgásszínházzal. Ez lényegében pantomim, tánc, és még jó néhány mozgásforma elegyítése. Majd elnyertem egy ösztöndíjat, amellyel Angliában tanulhattam tovább.
– Miért mentél el külföldre?
– Megszűnt a Tivoli és a Művész Színház, és úgy éreztem, szeretném magam idegen környezetben, más munkákban is kipróbálni. Így útra keltem egy vándortársulattal, akikkel Európa minden táját felléptünk.
– Ebben az időben már együtt éltetek a pároddal?
– Igen.
– Nem volt benned félelem, hogy a távolság felőrölheti a kapcsolatotokat?
– Nem, pedig sokszor hetekig, hónapokig távol voltam. Biztosan szerencsések vagyunk, de valószínűleg nagyon akartuk is ezt a kapcsolatot. Soha nem gondolkodtam ezen, bár, ha őszinte akarok lenni, én valójában csak öt éve kezdtem el gondolkodni. Addig egy mámoros, világpolgár életet éltem, és hagytam magam sodródni az árral.
Az űrmanó kalandjai
– Mi vetett véget a mámoros világpolgár éveknek?
– Belefáradtam a rengeteg utazásba. Persze, most már úgy hiányzik, hogy azonnal útra kelnék, de akkor úgy éreztem, elég volt. Hazajöttem, és csináltam a Merlin Színházban egy gyermekműsort, ám a nyáron egy kicsit amolyan légüres térbe kerültem. Ekkor hívott fel egy régi ismerősöm, hogy menjek el a Barátok közt válogatására. Furcsa módon, először úgy gondoltam, semmi esélyem a szerepre, de néhány nap után visszahívtak, hogy én fogom játszani Orsolyát. Kezdetben úgy tűnt, fél évig maradok, majd ebből azóta két és fél év lett. Ma már olyan, mintha egy kőszínházi tartoznék, hiszen a stáb olyan, mint egy társulat.
– A személyiséged megváltozott, amióta a sorozatban szerepelsz?
– Kötelességtudatra nevelt, és felnőtté váltam. Azt hiszem, most öregedtem hozzá a koromhoz. Ennek a párom nagyon örül, hiszen ő precíz, pontos ember, és most egy kicsit idomultam hozzá.
– A gyerekszínházat szervezed még?
– Igen, szép csendben, a háttérben. Most egy űrmanós előadásra készülünk, ami egy kicsit a környezetvédelemről is szól. Az örömért csinálom a gyerekszínházat, és nem vágyom semmilyen elismerésre.
– Sokat foglalkozol gyerekekkel. Adódik a kérdés, miért nincs saját babád?
– Az utazós éveim elrepültek, és akkor valahogy nem is gondoltam arra, hogy gyereket kellene szülnöm, sőt, még ideológiát is gyártottam, miért nem. Ma már másképpen gondolkodom, és rájöttem, hogy a világomat egy gyerek tehetné teljessé. Talán még nem késtem el!
A teljes interjút a Meglepetés 43. számában olvashatjátok el!
