– Olyan sok érdekes történetet hallottam rólad! Például, hogy a Brunei-i szultán lánya beleszeretett a zenédbe.
– Hát, igen, erről sokféle sztorit olvastam már én is. Valójában úgy volt, hogy Dubaiban volt fellépésünk, és utána volt egy fogadás, ahol éppen szemezgettünk a finomságokból, amikor egy lány odajött telefonnal a kezében, és azt mondta, hogy a szultán lánya, Shadana szeretne velem beszélni. Bemutatkozott, és elmesélte, hogy ott volt a koncerten, és szeretne meghívni másnap a kastélyába ebédre.
– Mit mondott, hogy tetszett neki az előadás?
– Nagyon sok jót mondott. Többek közt, hogy elvarázsoltam a zenével, és hogy nem volt még ilyen élményben része. Lehet, hogy azért, mert még nem hallott hegedűt.
Névjegy:
Név: Edvin Marton
Életkor: 30 év
Szülei: édesapja hegedűtanár, édesanyja hegedűművész
Hangszere: egy Stradivari hegedű, amely 1697-ben készült és értéke kb. 3-4 millió dollár. A különleges hangszer egy svájci bank tulajdona, Edvin haláláig kapta meg használatra. A művész egyébként Cuncinak nevezi a nem mindennapi hangszert.
– Mondtam neki még este, hogy nagyon köszönöm a meghívást, de másnap elutazunk, így nem tudom elfogadni. Azt válaszolta, hogy nem gond, elintézi, hogy maradhassunk még egy napot. Végül egy hétcsillagos szállodában töltöttünk az egész zenekarral még egy éjszakát. Másnap elmentünk a hercegnőhöz vendégségbe – egy ötvenvalahány szobás kastélyban lakik. Elképesztő volt, olyan, amit mi, európai szemmel fel sem foghatunk.
– Mi lepett meg legjobban?
– Azt hiszem, az, hogy itt van egy 24 éves lány, aki egy olajmetropoliszban él, dadája van, és lényegében még soha nem látott pénzt, mert annyira gazdag, hogy nincs szüksége rá. Vele soha nem fordult elő olyan, hogy valamit meg kellett volna tennie, hogy pénze legyen, mert úgy nőtt fel, hogy ilyesmiken nem kellett gondolkodnia. Engem viszont teljesen más dolgok éltetnek.
– Például?
– Nekem a legfontosabb a zene, a színpad és persze a közönségem. Olyan mezei ember, mint én, nem való egy királyi családba. Én egy kis faluban nőttem fel, ahol a mai napig az összes gyerek mezítláb rohangál. Az egész faluban egyetlen munkahely volt, egy kalapgyár. Amikor elkezdtem hegedülni tanulni, a szomszéd néni odament anyukámhoz, és azt mondta neki, hogy ez mind nagyon szép dolog, de hogy fog ez a gyerek így később bekerülni a kalapgyárba?
– Aztán nem a kalapgyárba kerültél, hanem Moszkvába…
– Igen, 10 éves voltam, amikor megkaptam a moszkvai zeneművészeti főiskola ösztöndíját. Elég rossz körülmények között éltünk ott, 16-an laktunk egy szobában, és hetente egyszer, péntekenként volt csak fürdés. Gondolj bele, amikor vasárnap fociztunk! A szobánkon nem volt ablak, így estére már alig láttam a kottát…
– Neked sokat jelent, hogy honnan jöttél, és milyen messzire jutottál?
– Szerintem sokkal több az olyan sikeres ember, aki szegény családból származik. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy akinek gazdagok a szülei, abból nem lesz semmi, csak sokkal kevesebb a motivációja.
– Te már elérted a munkáddal, amit szerettél volna?
– Anyagi szempontból nem igazán, inkább erkölcsi szinten értem el sokat. Azt még nem tudom megmondani, hogy ez a fajta zenélés, mint üzlet be fog-e jönni. De nem panaszkodom, van hol laknom, és bízom abban, hogy ha ezentúl is az a cél lebeg majd a szemem előtt, hogy adjak valamit a közönségnek, akkor ez anyagilag is megtérül előbb-utóbb.
– Mi az, ami mostanában leköt?
– Napi 26 órára lenne szükségem, az az igazság. Most készül ugyanis az új lemezem, aminek én vagyok a producere. Ez egy nagyon nehéz feladat, Frankfurt, Zürich, New York és Budapest között fogom össze az embereket. Amikor az ember meghallja a lemezen a zenét, szinte semmi nem látszik abból, hogy mennyire komoly munka van mögötte. Arra törekedtem, hogy egyszerre legyen modern és hagyományos felmérések szerint az én közönségem 25-nél kezdődik, és szerettem volna most a fiatalabbakat is megérinteni.
– Jut eszembe, fiatalabbak! Annyi helyen olvastam már, hogy akármerre jársz, a nők a lábad előtt hevernek. Viszont még soha nem láttalak olyan lánnyal megjelenni, aki komolynak tűnt volna.
– Hol töltöd majd az ünnepeket?
– Szilveszterkor Pécsett leszek, de felkértek, hogy a Monte Carlo-i tűzijátékra írjak zenét, amin szintén most dolgozom. Karácsonykor pedig rendhagyó koncertet fogok adni egy hajón, ahol a fellépés után közös vacsorát fogok elkölteni a közönséggel, mint egy nagy családban. Már alig várom.