– Mikor találtad ki, hogy divattervező leszel?
– Igazából az általános iskola után a szüleim gondolkodtak, hogy hova küldjenek továbbtanulni, és mivel a családomban több művész is van, a kisképző kézenfekvő volt. Azon belül pedig textilszakra kerültem, ami egyáltalán nem azt jelentette, amire gondolnak az emberek hogy szép anyagokból ruhákat készítünk , hanem a szövetek szerkezetével, az anyagok fajtáival kellett bíbelődni.
– Onnan egyből bekerültél az Iparművészeti Főiskolára?
– Nem, másodszorra vettek fel, és utólag egyáltalán nem bánom, hogy így történt. Abban az évben a pécsi egyetem rajz-népművelés szakára jártam, és egy év alatt rengeteg dolgot tanultam emberileg is. Kollégista voltam, pont fordítva, mint ahogy lenni szokott: nem a vidéki kislány jött fel Pestre, hanem a pesti ment vidékre. Amikor felvettek az iparra, az első három hétben konkrétan sírtam, hogy vissza akarok menni.
– Gondolom, ez az állapot hamar elmúlt. Egyből megszeretted a főiskolát?
– A textilszakon néhány kivételtől eltekintve mindenki ruhás akart lenni, gondoltam, akkor persze én is az leszek. Én egy nagyon szerencsés évfolyamba jártam, közülünk gyakorlatilag mindenkiből lett valaki, miközben az előttünk és utánunk lévő generációról ezt nem lehet elmondani ilyen egyértelműen.
Névjegy: Név: Makány Márta
Végzettség:
Magyar Iparművészeti Főiskola – textilszak
Magyar Iparművészeti Főiskola – mesterképző
Kedvenc divattervezői:
John Galliano
Christian Lacroix
Karl Lagerfeld
Szalonja: Nara Szalon, Budapest, Szemere utca 21.
– Egyszer egy ismerősöm beajánlott egy megrendelőnek, aki öltönyt akart csináltatni. Nagyon tetszett neki a munkám, és amikor a pasas nyitott a feleségének egy szalont, hogy ne unatkozzon, felvettek oda tervezőnek. De aztán velük végül nagyon összevesztem, mert egyikünk sem értett hozzá, és mindketten mást akartunk csinálni. De megrendelőim mindig voltak. Tudod, hogy megy ez: egyszer készítek valakinek egy ruhát, őt meglátja valaki, eljön, aztán az unokatestvérének esküvője lesz, és ő keres fel
– De gondolom, eleinte nem ebből éltél meg
– Nem, de mindig csináltam valamit, hogy meg tudjak élni. Volt, hogy elmentem coccolinómaci mellé törölközőt hajtogatni. De amikor egyszer egy szalonban éppen az egyik vendégem orrát púdereztem, rájöttem, hogy fel kell hagynom minden mással, és a mérleg oldalát abba az irányba billenteni, amit szeretek is csinálni.
– Ha valaki belép a szalonodba, mi az első, amit kérdezel tőle?
– Először mindenképp elkezdek vele beszélgetni, próbálom megismerni, mert az nagyon fontos ahhoz, hogy lássam, mi illik hozzá. Elmeséli, mit szeretne, milyen eseményre megy, és aztán javasolok neki valamit.
– Leemelsz valamit a fogasról?
– Nem, azt soha. Mi csakis méretre és egyedi darabokat készítünk.
– És ha mondjuk, valaki pontosan ugyanolyan ruhát kér, mint amilyet Juga Veronikán látott?
– Szívesen elkészítem újra a ruhát, bár ha valaki nem egy plázába megy be, hogy vegyen egy cuki kis rucit, nyilván több pénzt áldoz a dologra, és akkor már egyedi darabot szeretne. De ha előre tudom, hogy két ember egy bálra pontosan azt a ruhát szeretné megcsináltatni, akkor természetesen nem vállalom el. Azt azért nem szeretném, hogy a ruháim szembejöjjenek egymással egy rendezvényen. Egyébként nem kell csillagászati összegekre gondolni, nem kerül milliókba egy tervezői ruhadarab.
– Voltak már háklis ügyfeleid?
– Nem mondanám, hogy háklisak, inkább csak izgulnak, és teljesen meg tudom érteni, van is hozzá türelmem szerencsére. Én is fogyókúráztam már fél évig egy randevú kedvéért, és tudom, milyen érzés, amikor életed nagy eseményén szép akarsz lenni.
– A sztárok divattervezőjeként tartanak számon. Azért vannak átlagos vendégeid is?
– Persze, az ápolónőtől a tanárnőig mindenki megfordul nálam. És azok a ruhák, amiket közszereplőknek készítek, ugyanúgy mind én vagyok, az én stílusom mindegyik.
– Magadnak hol vásárolsz ruhát?
– Sehol. Felháborítónak és megalázónak tartom ugyanis, hogy ha valaki kövér, nem tud normális ruhákat vásárolni. 38-as méretben még lehet ötletesen, fiatalosan öltözni, de 44-es méret felett már képtelenség. A Max Mara gyárt nagy méretű ruhákat, de itthon azokat sem lehet kapni. Úgyhogy az alapdarabokat és a cipőimet megveszem, de egyébként magamnak készítek ruhákat. Még a melltartóvásárlás is iszonyú macerás: ritka, hogy olyat találok, amit ha felveszek, nem sírom el magam. Nincs sok ruhám, csak jól variálom őket, konkrétan másfél kiskabátom van
– Ne haragudj, hogy közbevágok. Hogy érted, hogy másfél kiskabátod van?
– Úgy, hogy az egyikről kiderült, hogy allergiás vagyok az anyagára, a másik pedig még nem készült el, épp most beszéltem a varrónővel, hogy egy-két nap múlva már hordhatom.
– Rendelnél más divattervezőtől ruhát?
– Persze, sőt Németh Anikó már készített nekem egy alkalmi ruhát, de akkor nekem még nem volt akkora apparátusom, mint most. Egyébként nagyon tetszenek Zoób Kati és Konsánszky Dóra munkái is.
– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy Havas Henrik bizony gombolhatná kicsit feljebb az ingét. Kik azok a közszereplők, akik szerinted rosszul öltöznek?
– Az csak egy tévéműsor volt, ahol Havas öltözködéséről kérdezték a véleményemet. Egyébként nem vagyok az a típus, aki a médián keresztül üzenget, hogy Apám, te szörnyen nézel ki, de ha idejössz egy zsák pénzzel, majd én segítek neked. Szóval nem szeretem az ilyesmit, de ha valakivel négyszemközt vagyok, természetesen megmondom neki a véleményemet.
– Akkor is, ha nem kérdezi?
– Csak akkor, ha olyan a helyzet, de nem vagyok egy finomkodó alkat. Volt is ebből már sértődés
– És arról beszélsz, hogy kinek a stílusa áll közel hozzád?
– Nagyon szeretem, ahogy Lakatos Márk öltözködik. Messziről fel lehet ismerni, és kifejezetten egyedi cuccokat hord.
– Mindent elértél, amit Magyarországon egy tervező álmodhat. Soha nem gondoltál arra, hogy külföldre menj dolgozni?
 |
– Szerintem itthon fölösleges azon gondolkodni, hogy majd kimegyek Párizsba, és Gallianót lecserélik rám. Amikor főiskolás voltam, nyertem egy ösztöndíjat Párizsba, de valahogy eszembe sem jutott, hogy ott maradjak. Ha pedig most akarnék kimenni, akkor lehetnék valakinek a sokadik asszisztense, azt meg nyilván nem szeretném. Arról nem is beszélve, hogy nekem családom van, gyerekem, akinek nem mondhatom, hogy holnaptól Milánóba megyünk oviba. Ha akkor szerelmes lettem volna valakibe, aki kimegy külföldre, és magával visz, azt el tudom képzelni. De én Budapesten voltam szerelmes.
– Mi az, amit még mindenképp szeretnél megcsinálni a munkádban?
– Nincsenek nagyszabású terveim. Szeretném, ha a szalonom lejjebb költözhetne, az utcára, mert bár nagyon hangulatos, egyelőre a negyedik emeleten van. És szeretnék mindenki által hordható ruhákat is készíteni.
