– Gyakran köszönsz el úgy, hogy a Legjobbakat!?
– Egy ismerősömtől hallottam, és benyeltem. Mindenkinek lehet mondani, akár tegeződünk, akár magázódunk. Nem szeretem használni, hogy Viszontlátásra!, mert az emberek akkor is mondják, amikor nem akarják viszontlátni a másikat, éppen ezért tartalmatlannak érzem.
– A zene az életed, miért mentél mégis vissza dolgozni?
– Másként miből termelném meg a tisztességtelen öregségre valót? Illetve nem tudom, hogy az ismertség meddig fog tartani. Lehet, hogy holnap, holnapután, öt év múlva, vagy sokkal később lesz vége, nem tudom. Nem a bizonytalanságtól félek, csak számítok arra, hogy vége lehet, ezért nem dobom a gyeplőt a lovak közé, hogy gyerünk, hadd menjen. A munkám nekem nem hivatás, de legjobb képességeim szerint próbálom ellátni. Emberek milliói dolgoznak kishazánkban hivatástudat nélkül, én is egy vagyok közülük.
Névjegy:
Név: Gál Csaba Boogie
Születési idő: 1969. március 31.
Iskolák:
Zenei általános iskola
Madách Gimnázium
Államigazgatási Főiskola (de egy vizsga miatt nem fejezte be)
Zenekarok:
Missisippi Delta Blues
Dr. Valter and The Lawbreakers
Someday Baby
Lemezek:
Someday Baby: Bonus Tracks (2005)
Dr. Valter & The Lawbreakers: The Dirty Dozen (1995)
Dr. Valter & The Lawbreakers: Sitting On The Top Of The World (1996)
Dr. Valter & The Lawbreakers: Skin Game Blues (1998)
Dorogi Barbara: Night Time Is The Right Time (1995)
– Mert nem tudom, hogyan kell. Bár nagyon egyértelmű lenne, de úgy tűnik, hogy mégse az, ezért én mindig hangsúlyozom, hogy az ember abban produkálja magát, amihez ért, egyébként nem számít jobban a véleménye, mint bárkinek az utcán. Én a zene miatt lettem kiválasztott, a Megasztárban szó szerint, ezért a zenéről szívesen beszélek. Élvezem, ahogy felnyithatom az emberek szemét, új és igen jó zenéket mutathatok, vagy olyat, amire nem is gondoltak. Ezenkívül társadalmi hirdetések mellé állok oda, amelyeket fontosnak, értelmesnek tartok, és az ismertségem, mint kis zseblámpafény, nagyobb hangsúlyt adhat nekik. Ezek mini missziók, hogy jobb legyen a világ. Annak viszont nincs sok értelme, hogy az ember önmagát fényeztesse, és az ilyen szituációkban nem is érzem jól magam.
– Nagyon szigorú szabályok szerint építed fel az életedet. Tényleg ilyen precíz ember vagy?
– Á, dehogy! Sőt! Magamra erőltetem, hogy ne essek szét.
 |
– Semmi feltűnősködés?
– Dehogynem, a zenében kötelező. Ott nem lehet beolvadni, mert meg kell, hogy jegyezzenek. Például a válogatásra is határozott koncepcióval mentem. Fehér, piros passzés pólóban Budapest felirattal. Mindig feltűnést keltett, amikor viseltem, így arra gondoltam, hogy a válogatás monotonitásából ez ébredési helyzetet okozhat. Vittem a fémtestű gitárom, mert tudtam, hogy nemigen lesz senkinek, ezenkívül olyan számokkal készültem, amelyek valószínűleg totálisan mások, mint a többiek válogatása, és olyan területről, amiben verhetetlen vagyok, ahol nem lehet megszorongatni. Fontos volt, hogy az egész produkció ütős legyen, figyelemfelhívó és robbanásszerű, mert ez az egyetlen mód, hogy az ember átmenjen adott esetben a zsűri ingerküszöbén, és emlékezzenek rá. Ezt muszáj elérni, ezért sem értettem sohasem azokat a jelentkezőket, akik azt hitték, hogy labdába lehet rúgni nímand számokkal.
– Ha nem hitted, hogy örökké tarthat a lendület, amit a Megasztár adott, miért vágtál bele?
 |
– Mikor lettél volna elégedetlen?
– Sohasem tudtam volna magammal elszámolni, ha bizonytalankodom, kétségbeesem. Nem vagyok az az ember, aki fátumokban gondolkodik, de ha az emberek fölött elképzeljük az ítészeket, akik rámutatnak az emberre, hogy gyere, akkor nem lehet bizonytalankodni, menni kell. A Megasztár későn jött lehetőség volt és egyértelmű volt, hogy miután kiválasztottak, megoldom, hogy ott legyek. Szerencsére könnyebben ment, mint amilyen bonyolult lehetett volna. Nem lehettem gyáva, mert egész életemben gyötört volna az elszalasztott lehetőség.
