Igen, lassan beleöregszem ebbe a darabba: amikor Alföldi Róbert felkért, hogy zenéljek benne, huszonöt éves voltam, most meg már harminc.
Ha valaki abból él, hogy énekel vagy zenével foglalkozik, a legnehezebb az lehet ebben az életformában, hogy kiszámíthatatlan, nem lehet mellette előre tervezni, és sok az üresjárat, amikor nem csinálsz semmit
Tíz éve csinálom, úgyhogy az üresjáratok nem zavarnak, azt megszoktam már. Amikor nem tudok fellépni, sokkal inkább az zavar, hogy megszűnik a kapcsolatom a zenével, és egyáltalán nem az, hogy nem szerepelhetek. Nehéz megérteni ezt annak a típusú előadóművésznek, aki nem tud élni a csillogás és a reflektorfény nélkül én ezzel abszolút nem így vagyok.
Mennyi volt a leghosszabb szünet, amit színpad nélkül töltöttél?
Nyáron több időt töltöttem külföldön, és azt vettem észre, hogy egy más világ, más kultúra teljesen ki tudott kapcsolni. Nem hiányzott az éjszakázás és a fellépésekkel járó megszokott forgatókönyv sem, az izgalom, a közönség stb. Annyira nem, hogy konkrétan elfelejtettem, mi a hivatásom.
Hol voltál nyáron?
Egyiptomban. Most vagyok másodéves az ELTE arab szakán, és kimentem nyelvet tanulni. Amikor elutaztam, arra gondoltam, hogy mindent felégetek magam mögött, még az együtteseimet is fel akartam oszlatni. Azt éreztem, hogy zeneileg, atmoszférájában nincs megtámogatva az a stílus, amit én képviselek. Annak ellenére, hogy nagyon jó zenészekkel dolgozom, mégis ezt éreztem. Aztán amikor hazajöttem, rájöttem, hogy ez nem jó ötlet, átértékeltem a dolgokat, és rájöttem, hogy az eddig meglévő zenekaraim megférnek bármilyen új kezdeményezésem mellett. Ezután alakítottam meg az új zenekaromat, ami egy dzsesszkvintett.
Már volt koncertetek?
Az első fellépésünk a Magyar Rádió Márványtermében volt. Ez már közelebb van ahhoz, amit szeretnék, de természetesen tudom, hogy nem azonnal fog kialakulni, amit megálmodtam.
És nem izgultál?
De, általában a koncerteken nagyon izgulok. Valójában idegi szempontból teljesen alkalmatlan vagyok erre a pályára. Inkább a tízéves rutin segít át ezeken a helyzeteken, ami mögöttem van. De van úgy, hogy még ez sem segít, és akkor egy kezdő izgalmával állok a színpadra.
Mindig ennyire lámpalázas voltál?
Igen, de kétféle lámpaláz létezik: az egyik, ami inspirál, a másik pedig ami az előadás rovására megy, fizikai tünetei vannak, és nem tudod irányítani. És amikor rájössz, hogy nem tudod irányítani, az még csak rátesz egy lapáttal.
Annál azért már régebben vagyok a szakmában, hogy ne hozzak egy állandó színvonalat, de ilyenkor nem úgy énekelek, ahogy szeretnék, és ez bosszant. Csak felülkerekedem az izgalmon, de nem tudok változtatni rajta, és már csak arra tudok koncentrálni, hogy a maximumot hozzam ki a helyzetből.
Azért gondolom, sok múlik a közönségen is
Érdekes, ez (nálam) nem közönségfüggő. Ez az egész a zene és a köztem lévő játék, nincs köze a közönséghez.
Mitől függ, hogy meg vagy-e elégedve magaddal?
Van egy erős belső mércém, és ha annak nem felelek meg, teljesen mindegy, ki mit mond. Ha ez a mérce találkozik a közönség ízlésével, az a legideálisabb helyzet. Például a Csepp a tengerben című számot tényleg jól énekelem, de koncerteken csak nagyon kevésszer énekeltem el úgy, amivel én is elégedett lennék. A közönség viszont mindig szerette, és ennek nagyon örülök, de ilyen szempontból kegyetlen vagyok magamhoz. Szerintem épp ezért nem szálltam el, és nem engedtem át magam egyfajta nevetséges sztárságnak.
A Jazz+Az-ba hogy kerültél be?
Akkor még a dzsessz tanszakon voltam elsőéves, és egy tanárom hívott el a castingra. Tizenvalahány embert hívtak meg személyesen.
Tudod, hogy még kiket hívtak meg rajtad kívül?
Pontosan nem, mert a szervezők gondoskodtak róla, hogy ne találkozzunk. De arra emlékszem, hogy Zséda köztük volt.
Bevallom, én a mai napig nem tudom, hogy miért lett vége ennek az együttesnek.
Erről mi is nagyon sokat beszéltünk. Valószínűleg karakterbeli ellentétek voltak köztünk. Az egész összetett emberi dolgokon múlt, amiben én is benne voltam. Huszonegy-huszonkét éves, lázadó természet voltam. Tele voltam gátlásokkal, ami nem valami inspiráló egy alkotóközösségben.
Nekem akkor mindössze egyéves színpadi rutinom volt, a magam ura voltam, el sem tudtam képzelni, hogy valaki megmondja nekem, hogyan énekeljek. Ugyanakkor bekerültem a mélyvízbe, iszonyú lelki tusa volt, hogy megfeleljek egy ráadásul általam nagyra tartott zeneszerzőnek, akinek konkrét elképzelései vannak. Amiatt volt bennem félsz, hogy nem tudok neki megfelelni, és közben elveszítem az egyéniségemet. Ezek a dolgok visszafogtak attól, hogy teljesen átadjam magam. Féltem, hogy nem vagyok elég jó a felállított elvárásoknak, és a reakcióm az volt, hogy nem lelkesedtem eléggé, ami félreérthető volt, mert olyan volt, mintha nem érdekelne az egész.
Magadat hibáztatod, hogy feloszlott az együttes?
Hát, most visszamenőleg görnyedek ennek a felelőssége alatt…
Meg lehet élni ma Magyarországon a zenélésből?
Pont most történt meg velem, hogy egy szervező egy rendezvényre akart elhívni dzsesszt énekelni. A főnökei lelkesek voltak, de azt mondták neki, hogy én biztosan túl sokat kérek egy fellépésért. Érdekes, hogy ez a kép van rólam az emberek fejében. Az tény, hogy az ilyen vendéglátós fellépések hoznak pénzt. De nekem személy szerint nincs ezzel bajom, mivel ugyanakkor azt énekelhetem, amit szeretek, nem pedig világslágereket.
A koncertezés nem fizet jól?
Nem, abból nem lehet megélni. Az fizet, amikor díszpintynek odahívnak valahova. Szinte fontosabb a megjelenés, mint a hang. De azt is tudom, hogy a Jazz+Az után nemigen panaszkodhatom, hiszen nekem mégsem kell demókkal házalnom vagy ingyen fellépéseket vállalnom csak azért, hogy énekelhessek. Ismerek olyan énekesnőt, akinek a tehetsége előtt fejet hajtok, de tudom, hogy vegetál, olyan kevés lehetősége van.
Tipp: Váczi Eszter honlapja »
