Bíró Eszter nehezen viseli a negatív kritikát

– Téged felvettek a Színművészetire, ami nagy dolog, és te mégis otthagytad.
 
– Hát… igen, egy év tanulás után kimentem Amerikába, mert felvettek egy New York-i színiiskolába. Itthon Szirtes Tamás és Léner Péter volt az osztályfőnököm, akikkel néhány év halasztgatás után megállapodtunk, hogy abbahagyom. Amerikában meg nemzetközi diplomát kaptam. 

– Hogy jött az ötlet, hogy Amerikába menj tanulni?

– Huszonegy éves voltam, és volt egy álmom, egy amerikai… Aztán kint ragadtam: két év volt az akadémia, és még maradhattam plusz egy évet játszani. 

– Miket játszottál? 

– Sok különféle dolgot. Például prózai darabot, majd a Jézus Krisztus szupersztárt… 

– Nem volt rossz érzés, hogy eljössz az iskolából, ahova annyian szeretnének bekerülni? 

– Tizenhat éves korom óta főszerepeket játszottam, színpadon voltam, ezért is reméltem, hogy felvesznek. De sajnos az, hogy a főiskolán nem fogom magam jól érezni, már az első pillanatban kiderült. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok, de volt, aki csak azért nem fogadott el, mert korábban értem el sikereket színpadon… Amúgy is egészen apró dolgoktól le tudok lombozódni vagy fel tudok vidulni.

Névjegy

Név: Bíró Eszter Születési idő: 1977. július 21. Iskolák: Színház- és Filmművészeti Egyetem, zenés színész szak, 1 év, The American Musical and Dramatic Academy, New York, 2 év Fontosabb színházi szerepek: Christine – Az Operaház fantomja Hodel – Hegedűs a háztetőn Sybil Vane – Dorian Gray Nannerl – Mozart! Maria – West Side Story Kim – Miss Saigon Filmszerepek: Főszerep – Csoda Krakkóban (2004) Főszerep – A virágünnep vége – Gulácsy álmai (2006) Epizód – Urlicht (2005); A Christmas Carol (2004); Mix (2003) Lemez: Zenéim 2000–2006 Bíró Eszter honlapja »

– De azért a sikerre szükséged van…

– Abszolút. De az életben is fontos, hogy sikerélményeim legyenek, nem csak a színpadon. Kell az elismerés, a dicséret. A barátaim szoktak heccelni azzal, hogy nekem csak nagyon finoman adagolva lehet negatív kritikát mondani.

– Miben szoktad kikérni a véleményüket?

– Egy előadás után mindig megkérdezem, hogy hogyan énekeltem, milyen volt a sminkem, a ruhám… Sokszor előfordul, hogy jó volt a koncert, de én nem vagyok benne biztos, hogy jól vette le a közönség, még akkor sem, ha a végén tapsvihar volt. Úgy érzem, hogy a közönség kegyeiért meg kell küzdeni. 

– Kaptál már egy-egy ilyen kérdésre negatív kritikát valakitől?
 
– Akik engem ismernek, finoman adagolják a negatívumokat. Legalábbis ott és akkor. Tudják, hogy hagyni kell, hogy előadás után lecsillapodjak, magamhoz térjek. De aztán van úgy, hogy a húgom azt mondja, hogy na, gyere fel egy teára, és beszéljük meg a dolgot.

– Vele mindent meg tudsz beszélni?

– Igen. Ő az, aki bejön egy próbára, jegyzetel, és természetes, hogy azokat a dolgokat írja le, amik nem mennek jól. De ő tudja, hogy ez nekem mennyire szívügyem, és hogy mennyire tud fájni minden kritika. 

– És el tudod fogadni, amit mond? 

– Ebben sokat fejlődtem, ma már igen. Van néhány ember körülöttem, akikről tudom, hogy nem akarnak nekem rosszat. De tőlük sem fogadok meg mindent, vannak olyan dolgok, amikhez ragaszkodom, bárki bármit mond.

Eszter a Csoda Krakkóban című film egyik jelenetében

– Nem szoktad megbánni a döntéseidet?

– Nem tetszhetek mindenkinek. Előfordul, hogy valami a családomnak nem tetszik, de mindenki másnak igen. És olyan is, hogy valaki tanácsol valamit, én meg teljesen az ellenkezőjét csinálom. A végső döntést nekem kell meghoznom, és vállalni a következményeit. Ez persze nem egyszerű…

– Már szerepeltél filmben is színésznőként. Ha választhatnál, hogy a színészet vagy az éneklés, melyiket választanád?

– Nem tudnék egyet választani. Vannak időszakok, amikor az egyik erősebb, mert éppen ilyen feladatok találnak meg, így háttérbe szorul a másik.

A Csoda Krakkóban című filmben

– Hogy kezdtél el énekelni?

– Egészen kicsi koromtól kezdve énekeltem, ez természetesen jött. A zene iránti szenvedélyem pedig akkor kezdődött, amikor nyolc-kilenc évesen megkaptam a nekem a mai napig nagyon sokat jelentő orosz gyártmányú pianínómat. Ekkor kezdtem el dalokat is írogatni… 

– Ezek még megvannak?

– Igen, régi magnókazettákon… A szólólemezemet is, ami most jelent meg, nagyban inspirálták ezek a szerzemények. 

– Meg vagy elégedve a lemezzel?

– Azt hiszem, hogy a körülményekhez képest igen, a hibáival együtt tudom szeretni. Bár csapongó az egyéniségem, mégis úgy érzem, hogy az anyag egységes lett. Ettől függetlenül már hozzáláttam a következő lemezem elkészítéséhez…

– Hogyhogy csak most készült el az első lemezed?

– Már korábban is megkerestek kiadók. De meg kellett, hogy érjen bennem is. És azt hiszem, olyan lett, amilyet szerettem volna. Az egyik legnagyobb bók az volt, hogy Karafiáth Orsi megdicsérte a szövegeimet, pedig egyáltalán nem tartom magam szövegírónak. Azok a legjobb visszajelzések, amikor valaki azt mondja, hogy nem az egyes számok, hanem az album egészében tetszik neki, az az út, amit bejárunk apró történeteken keresztül.

Csoda Krakkóban

– Milyen nagy terved van még a közeljövőben?

– Egy olyan projekt, amiről nem beszélhetek sokat. Zenész barátaimmal együtt egy nagyon mélyről fakadó zenét szeretnénk megszólaltatni. Ez egy nagyon izgalmas és fontos dolog az életemben. És hiányzik a forgatás, mert játékfilmszerepem a Csoda Krakkóban óta nem volt. Remélem még lesz lehetőségem mindazt megmutatni, amit azóta tanultam.

– Hogy kerültél abba a filmbe?

– Teljesen véletlenül. Már csak négy nap volt a forgatásig, és még nem volt meg a főszereplő. Szász János beajánlott, Groó Diana filmrendező meghallgatott, és pár nap múlva már Krakkóban forgattam.

– Ha valaki egyszer bekerül a filmes világba, vagy soha többé nem akar a közelébe menni, vagy örökre beleszeret.

– Hát, velem ez utóbbi történt. És remélem, még lesz alkalmam, hogy kamera elé álljak.