Kukori, Kotkoda: nem tojásból lett a csoda…

A beképzelt, újgazdag pulykáékra, no meg a szöcskére, aki mindig borsot tör Kukoriék orra alá, és aki kinyúlt pulóverében úgy néz ki, mint egy bölcsész a hetvenes évekből. Elmeséljük, hogyan született a rajzfilmsorozat.

Kisvakond, Lolka és Bolka, Varázsceruza – jó kis mesék ezek is, de a legzamatosabbak mégiscsak a hazai ízek. Ilyesmi járhatott az eszében a hatvanas évek végére a nézőknek, de a televíziósoknak is, akik egyformán érezték, hogy egyre cikibb csehszlovák és lengyel rajzfilmsorozatokkal kielégíteni az esti mesére szomjazó kiskorú lakosság igényeit.

Így hát a Televízió Gyermek- és Ifjúsági Osztályának főszerkesztője megbízta Bálint Ágnes dramaturgot, hogy tegyen az ügy érdekében, legyen már végre egy magyar rajzfilmsorozat, vagyis találjon ki egy sztorit, és keressen hozzá megfelelő alkotókat. Bálint Ágnesről annyit minden meserajongónak kötelező tudni, hogy a magyar televíziózás kezdeteitől részt vett a gyermekműsorok készítésében, ő a Futrinka utca lakóinak és Mazsolának az anyukája, és később ő fedezte fel a magyar mesefilm számára Csukás Istvánt is. Nemcsak kitalálta Kukori és Kotkoda figuráját, de a rajzfilm forgatókönyvét is ő írta meg.

Bálint Ágnes egyébként egy kolléganőjének nem túl szorgalmas férjéről mintázta Kukorit, a házimunkát leleményesebbnél leleményesebb trükkökkel elbliccelő kakast. Már csak a megfelelő rajzfilmest kellett megtalálni a feladathoz: Mata Jánost kérték fel a figurák tervezésére és a rajzfilm rendezésére.

Pofonegyszerű munkának tűnik, pedig az alkotók sok tekintetben úttörők voltak, ugyanis ez volt az első magyar rajzfilmsorozat, amelynek epizódjait szigorú határidőre kellett legyártani. Ezért a figurák mozgásának aprólékos kidolgozásával nem lehetett sokat bíbelődni, a „rajzdarabszámot” minimalizálták, de úgy, hogy ne igénytelen fércmunka legyen az eredmény. Mi, nézők ezért a minimalizálásból sokat nem is vettünk észre. Persze, tegyük hozzá, ez mind nem magyar találmány, hiszen az amerikaiak a rajzfilmszériák iparszerű gyártásában mérföldekkel előttünk tepertek. Ám hazai rajzfilmeseink a Kukori készítésénél szembesültek először ilyesfajta kihívásokkal.

A baromfi házaspár történeteit 1971-ben láthatták először a tévénézők, de többnyire fekete-fehér készülékek kékesen villódzó képernyőjén. Ma már viccesen hangzik, hogy egy mesesorozat elkészítéséhez kísérleteket kellett végezni, pedig így volt. Ugyanis ha színes filmből csinálunk fekete-fehér filmmásolatot, akkor egészen máshogy viselkednek a színek, mint gondolnánk. Mezítlábas hozzá nem értőként arra tippelnénk, hogy például a narancssárgából szürke lesz, a valóság azonban az, hogy feketét fogunk látni. És mivel egy rajzfilmet nem szokás fekete-fehérben elkészíteni, ráadásul várható volt, hogy a sorozat epizódjait a mozik is vetíteni fogják, ezért a Kukori színvilágát úgy dolgozták ki az alkotók, hogy fekete-fehérben és színesben egyformán élvezhessék a gyerekek – ehhez kellettek a kísérletek.

A sorozat zenéjét, így az emlékezetes főcímdalt is Lovas Ferenc szerezte, aki többek között a Mikrobiban dolgozott együtt Mata Jánossal. Akkoriban természetes volt, hogy a rajzfilmek képsorai alá kisebb zenekar játssza fel a muzsikát, de a Kukori stábja annyira szűkében volt a pénznek, hogy zenekarra nem futotta a keretből. Ezért a Kukori-epizódok aláfestő zenéjét maga a zeneszerző oldotta meg egy szál elektromos orgonával, sőt az is előfordult, hogy a rajzolólányokból állt össze kórus, mivel igazi kórusra nem tellett.


Sztárok adták a hangokat

Újranézhetjük! Mert megjelent most már DVD-n is az egyik legnépszerűbb magyar rajzfilmsorozat. Négy lemezen nyolc egykori epizód! • Bővebbet itt tudhatsz meg róla! »

Dagadhatnak a honleányi keblek, mert a magyar rajzfilmfiguráknak igazi sztárok kölcsönözték a hangjukat, valahogy úgy, ahogyan manapság a Shrekben és egyéb tengerentúli animációs filmekben ez trenddé vált. Legalábbis az akkori időkben nem Fekete Pákók és VV vezetéknevű emberek, hanem Márkus László (Kukori) vagy Psota Irén (Kotkoda) számítottak sztároknak, akik egyébként komoly munkának tekintették ezt a feladatot is.

Mata János rengeteg kedves történetre emlékszik a színészekről: „Horváth Gyula volt Habzsolháp hangja, és amikor az első öt rész hangfelvételét csináltuk, kint járkált föl-alá a folyosón és hápogott. És amikor kiszóltunk neki, hogy az isten szerelmére, itt vár téged a Psota Irén és az összes szereplő, föl kéne venni már a tekercset, akkor a Gyula csak annyit válaszolt, várjál, mert ez még nem az a »háp«, amit keresek. Aztán egyszer csak megtalálta azt a zsíros hápogást. »Azt kerestem, tudod, amikor jól megtömik a kacsát, és akkor utána hápog jóllakottan kettőt.« Márkus László még otthon is a kukorékolást gyakorolta, a fürdőszobája pedig tele volt ragasztgatva Kukori-képekkel.” 







Élt két szériát

Jóra nevelni a gyerekeket és föllázítani őket a szüleik hülyesége ellen – ez manapság, nyakig úszva az őrült rajzfilmek áradatában, ósdi gondolatnak tűnik, pedig Bálint Ágnes és Mata János ezzel a szándékkal alkották jobbnál jobb meséiket. Ma már nehezen kinyomozható, de talán pont ez volt a Kukori és Kotkoda veszte. A kispolgári magatartás pellengérre állítása nem mindenkinek tetszett a döntéshozók közül, ezért a sorozat sajnos két szériánál többet nem érhetett meg, a hivatalos indok szerint a rajzfilmsorozat nem a szocialista családmodellt tükrözte. A lógós és link Kukori és a folyton zsörtölődő Kotkoda: úgy látszik, ez némely hatalmasságoknál csúnyán kiverte a biztosítékot. Talán mert magukra ismertek?