Most nincs taps, üdvrivalgás, ez nem koncert, hanem tanóra. Abból is ma már a negyedik. A 9. b kissé fáradtan, de fegyelmezetten, állva fogadja a belépő „tanárt”. Engem megriaszt a némaságuk, de szerencsére Palya Beát nem feszélyezi. Magabiztos és lefegyverzően közvetlen, mint mindig.
– Tedd a szívedre a kezed! – kezdi a rendhagyó énekórát. – Ez az a hang, amelyet már édesanyád méhében is hallottál. Ti-tá, ti-tá…A ritmus öröktől fogva bennünk él. Hallgasd csak a lélegzetedet! Hi-ha, hi-ha, hi-ha…
A kamaszok először összenéznek, zavartan mosolyognak, majd szépen lassan beadják a derekukat, és egyre bátrabban sóhajtoznak. Aztán már cuppognak, pisszegnek, szépen, ritmusra, élvezettel, ahogy az énekesnő diktálja. Mindenki számára ismerős hangok ezek. Régi, elfeledett hívószavak valahonnan a gyerekkorunkból, de lehet, hogy még a magzati lét gomolygó ködéből. Amikor már az egész osztály egyetlen lüktető testté olvadt, Bea egyszer csak rágyújt egy gyönyörű erdélyi népdalra:
„Voltam én már molnár is…”
Kiereszti a hangját, és az száll, száll, mígnem teljesen betölti a termet. Még a fiúk is felkapják a fejüket, és megállnak egy pillanatra. Ha akarnák, se tudnák kivonni magukat a dal varázsa alól…
– Láttátok a Baraka című filmet? – faggatja őket az énekesnő. – Abban mindenki táncol és énekel. Mint a Föld összes forró égövi országában. Higgyétek el, a dal nem más, mint öröm. Szüksége van rá a lelkünknek. Mondjátok, ti milyen zenét hallgattok?
Mély csend. Csak nehezen jönnek a válaszok.
– Nekem mindegy, mindent szeretek – leheli egy kislány, félénken az első sorban.
– Én rapet – szögezi le egy mutáló fiúhang.
– Mi meg rockot – vigyorog két nagyobb srác.
– Szoktatok együtt énekelni az együttessel? – tapogatózik Bea.
– Nincs hangunk! – tiltakoznak a fiúk.
– Ne mondjatok ilyet, hangja mindenkinek van! – hűl el a válaszon az énekesnő.- Előbb van a lélek, csak utána jön a technika. Lássuk, milyen dalokat tudtok?
– Micimackó! – köpi be valaki heccből.
– Legyen! – és Bea már bele is kezd a dalba. Először is tiszta tüdőből fújja, de ahogy a kamaszok egymás után csatlakoznak, egyre jobban felhangosodik:
„Hull a hó és hózik-zik-zik.
Micimackó fázik-zik-zik…”
Tulajdonképpen mindegy is, mit énekelnek, mert az énekesnő ebből is azonnal játékot csinál. Az egyik padsort arra kéri, ha int, mélyen, rockosan „zik-zik”-ezzenek. A másikat arra, ismételgessék magas hangfekvésben azt, hogy „dupplé, dabaré”. A harmadikat arra, „réj, dabaré”. Látszólag sületlenségek, de együtt kifejezetten jól hangzanak. A kórus most már magabiztosan cseng, az osztályban mindenki büszkén bömböli a maga szólamát, és ritmusra csettintget hozzá. Bea kéri a hangot, egyre erősebben, mígnem a fiúkból kiszakad egy ősi, rekedtes kiáltás… Ez az! Átszakadt az utolsó gát is. Bea vidáman mosolyog. Tudta ő ezt, most már menni fognak utána a gyerekek.
– Ügyesek vagytok! – dicséri őket nevetve. – Ezek amolyan cigány pergetők voltak, kérdés-felelet, ahogy azt ők maguk közt csinálni szokták. Eddig páros ritmust hallottunk. Ismertek páratlan ritmusokat is?
Azzal már meg is ragadja a krétát, és felírja a ritmusképletet a táblára.
– Egy-ké-há, egy-ké-há… Ez visszamegy az időmértékes verselésre. El tudna valaki szavalni egy ilyen verset?
Egy lány jelentkezik a harmadik padsorból, és szépen elkántálja Janus Pannonius nemrég tanult versét, az „Egy dunántúli mandulafához” címűt. A többiek megtapsolják. Jó jel. Itt még van értéke a tudásnak.
– Akkor hogy is van az az ötnyolcad? Ta-ka-ta ta-ka ta-ka…ta-ka-ta ta-ka ta-ka…. Ennyit a ritmusról. Mondjátok, énekeltetek ma már? Nem? Akkor először beéneklünk. Nyitott szív, nyitott torok! – ez alapszabály. Tehát nagyra a szátokat: „Ááá!”
Bea a gyanútlanul búgó kórus fölé hirtelen egy bolgár népdalt énekel. Csak úgy száll a hangja, az arcokon látom, hogy nem győzik csodálni. Közben az „Áááá” egyre zeng, alsó szólammal kísérve az éneket. Valami csoda sül ki az egészből, úgyhogy a végén a gyerekek önkéntelenül megtapsolják magukat.
– Na még egy utolsót, gyerünk, fiúk! – kurjant az énekesnő. Most már nyert ügye van, megnyíltak a lelkek.
„Járd ki lábam, járd ki most
Tirilililindadam
Nem parancsol senki most
Tirililindadam
Sem a jegyző, sem a táros
Tirilililidli
Sem a csendőrkomisszáros
Tirilililidlidam…”
A szemek ragyognak, a lábak a padok alatt lassan beindulnak, a srácok élvezik az együtt éneklést. Ez volt a cél. Bea kacag, köszöni a figyelmet. Búcsúzóul még a gyerekek lelkére köti, hogy próbálják meg ezt az örömöt becsempészni az életükbe. Nehogy úgy teljen el egyetlen kirándulás is, hogy nem énekeltek semmit. Annál szomorúbbat el sem lehet képzelni!
„Azt hiszem, rendben vagyok”
Kicsöngettek, de valahogy senki nem akar megmozdulni. Angyal szállt el felettünk… Aztán nagy nehezen mégis feltápászkodunk. „Ez nagyon jó volt!” – hallom innen is, onnan is. Nem lehetne a következő órán folytatni?
Diana egyenesen úgy fogalmaz, ő óvodás kora óta nem énekelt ilyen jót. Az iskolában hovatovább már csak a dalok szövegét kell megtanulniuk. Meg mit is lehet csinálni heti egy órában?! Nikolett odamegy Beához, köszöni az élményt. Neki nagyon hiányzik az éneklés, mondja, zenei általánosba járt. Lassan berozsdásodik a torka. A szomszéd osztályból is körénk gyűlnek a diákok: „Hozzánk nem tetszik bejönni?”-agitálják a művészt. Azt hiszem, nem vagyok elfogult, ha azt mondom: tanár még nem kapott ekkora dicséretet!
– Úgy tűnik, érdemes lenne folytatnod a tanítást! – mondom Beának incselkedve, a levezetésként kortyolgatott kávé mellett üldögélünk.
– Most nem férne bele az életembe, de őszintén elgondolkodtam rajta. Talán majd a klubomban – minden hónap első csütörtökjén, a Kulteában – hirdetek egy hasonló „éneklő félórát” kamaszlányoknak.
– Gyertek lányok, ligetre?
– Az jó cím lenne… Nem könnyű ennek a korosztálynak. Hosszú a kezük, a lábuk, tele vannak gátlással, ki nem mondott szorongással. A világban is mit látnak? Képmutatást, áthatolhatatlan falakat az emberek között. Nagy szükségük lenne az ének erejére.
– Mi lett volna, ha mégse sikerül megnyitnod ezeket a gyerekeket?
– Meg sem fordult a fejemben. Hiszek a dalokban. Ezeknél a srácoknál százszor zárkózottabb, sérült lelkű fiataloknál is megteszik a hatásukat. Az elmúlt évben, Magyarország Esélyegyenlőségi Nagyköveteként rengeteget koncerteztem árvaházakban, nevelőintézetekben, cigánytelepeken… Mindig jöttek velünk, a zenével, a játékokkal, a végén alig akartak elengedni. Az emberek vágyják, óhajtják a zenét. Láttad ezt az osztályt? Zárt arccal, görnyedt háttal álltak előttem az óra elején. És mi történt velük a végére? Ragyogott a szemük, még a tartásuk is megváltozott. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk táncolni. Számomra az ének és a tánc szétválaszthatatlan.
– Gondolod, hogy ezt a csodát napi hat órában is elő tudnád idézni?
– Biztosan nem. A mostani életszakaszom sem erről szól. Nagyon tisztelem a tanárokat, és tudom diákkoromból, hogy egy-egy ihletett tanóra mennyit adhat. Ez az energia és ragyogás ugyanaz, mintha a tanár a színpadon állna. Mindent csak nagy-nagy hittel és lelkesedéssel szabad csinálni. Azt a gyerekek tévedhetetlenül megérzik. Örültem, hogy ezeknek a diákoknak az osztályfőnöke, aki amúgy angol- és énektanár, de eddig nem akart ének-zenét tanítani, az énekóránk után lelkesen elhatározta, mégiscsak megpróbálkozik zeneoktatással is. Azt is megígérte, hogy a „Járd ki lábam”-at gyakorolni fogja a gyerekekkel. Ha csak ennyi foganatja lesz a dolognak, már megérte.
– Tudom, hogy holnap hajnalban indulsz koncertezni Párizsba. Mondd, nem fáradsz el soha?
– Dehogynem. Ma például nagyon kifacsartan ébredtem. Az a baj, hogy kevés időt hagyok magamnak feltöltődni. Pedig a lustaság a kreativitás melegágya. Időnként meg kellene állnom, és csak úgy lenni. Hogy feldolgozzam a velem történteket, és táplálkozni tudjak belőlük. De jövő februárra pihenést tervezek! Akkor kiveszek egy hónap szabadságot. Lehet, hogy egy egész évet!
– Tavaly is ezt mondtad…
– De most be is tartom. Nem engedem, hogy megint beszippantson a munka.
– Amikor legutóbb beszélgettünk, éppen önismereti tréningre jártál. Miért?
– Meg kellett találnom az egyensúlyomat. Nem tett jót az a sok médiaszereplés, a gyors siker. Hármasával vettem a lépcsőket, meg kellett keresnem a kimaradt kettőt. Féltem, hogy elveszítem magam. Hogy nem fogom tudni, ki is vagyok én valójában… Gondolj bele, hétéves korom óta egyfolytában színpadon állok. Múltkor egy barátom nagyon őszintén azt kérdezte tőlem, akkor is szerethető vagyok-e, és szeretem-e magam, amikor nem állok reflektorfényben? Először megdöbbentem, aztán elkezdtem rajta gondolkozni. Fontos, hogy ember maradjak, normális, érző, szerethető. Mostanában jól érzem magam. Azt hiszem, rendben vagyok.
– Én is azt hiszem. Elképesztő módon vonzod az embereket. Mióta a kávézó teraszán ülünk, az ötödik embernek fújsz csókot a tenyeredből, és már hármat öleltél meg.
– Tudom, gátlástalanul ölelős vagyok. Anyukám is ilyen. Nálunk elképzelhetetlen, hogy az ismerősöket, barátokat ne meleg szeretettel üdvözöljük. A szüleim nagyon melegszívű emberek. Az egész gyerekkorom a néptáncról és az éneklésről szólt. Tizennégy éves koromban kerültem fel Pestre gimnáziumba, és jó ideig nem találtam a helyem. Csodabogárnak számítottam ezzel a nagy lelkemmel és a kielégíthetetlen szeretetéhségemmel. Két lehetőség volt. Vagy elnövöm, és bezárkózom én is, vagy énekes leszek, ahol ezt felvállalhatom. Nagyon nehéz volt, amíg megkerestem magam számára az utat.
– Most már megvan. Egészen egyéni, palyabeás út. El ne engedd! Mi a következő hármasugrásod?
– Az első egy cédé. Május elején jelenik meg. A címe Boris Vian után szabadon: Adieu les complex, azaz félre a komplexusokkal. Magam írta dalok vannak rajta, csodálatos zenével. Számomra minden egyes lemez egy-egy önismereti utazás végét, tehát fordulópontot jelent. Nagy megkönnyebbülés, amikor végre megszületik. De még ki sem hűl, már a következő lépésen gondolkodom. Most például a New York-i Carnegie Hall-beli koncertemet készítem elő.
– Vigyázz, az már túl sok lépcső!
– Ne félj, ott is „csak” Palya Bea leszek!
