– A Harmonia Caelestis megírása kilenc évig tartott. Feltett szándéka volt, hogy olyan kisebb lélegzetű könyvek jönnek ez után, mint a Semmi művészet?
– Adta magát. Az volt a munkacíme, hogy Egyszerű történet, vessző, száz oldal. De erre nekem már régóta volt igényem – ahogy a vicc mondja -, tehát igény volna rá, vagy húsz éve. Néha láttam szép kis történeteket, olyanokat, mint mondjuk a németalföldi festmények. Vagy mint egy váza. Sok minden van rajta, ornamentika meg nem tudom, micsoda, de kicsi. Tehát száz oldal. Ám ezek nem felelnek meg az én reflexeimnek, mert a könyvem se nem egyszerű nem szokott lenni, se nem történet, se nem száz oldal. Ekkor mindenfélét kell tenni, hogy az ember a saját reflexeit vagy a saját képességeit valahogy kitrükközze – persze ugyanezen képességek segítségével.
– Az ember tehát arra is törekszik, hogy ne unja magát az alkotás során. Ha megint leült volna egy kilenc évig tartó regényt írni, lehet, hogy a helyzetet unta volna, vagy kilátástalan lett volna a folyamat vége?
– Ezen nincs módom gondolkodni… Meg ezt megcsinálni is nagyon macerás. Közben ez is volt kilátástalan, ez nem kézirathossz kérdése. A munka során a saját jóérzésemet nem veszem figyelembe, illetve úgy mondanám, valahogy azért figyelembe vevődik. Tehát szívesen nyúlnék bevált eszközökhöz, csak nem így jár az agyam, nem így szoktam bele a munkába.
– Vagyis nem a konformizmus diktált, hanem egész egyszerűen másként nem lehetett.
– Igen, de azt megint jellemzőnek tartom, hogy rögtön több ilyet találok ki. Én soha sem írtam még egy darab novellát, mindig csak novellasorozatot vagy -ciklust. Tandorinak van az a szép mondata erről a mechanizmusról: „Samu, ebből már ciklus lesz.”
– A már maga mögött hagyott könyvekről azt írja valahol: „Az a vissza-visszatérő képem erre, hogy van a kert, amiben vagyok, és van a kertnek egy nagyon nagy része, amelyik le van írva, és onnét már végleg ki vagyok tiltva.” Hogy éli meg ezt a fajta bezártságot? Tényleg csökken a mozgástere?
– Akkoriban végig kellett gondolnom, mit is jelent az, hogy befejeztem valamit, amit elgondoltam. S vajon ez a kép, hogy megvan a kert, és be kell menni egy másik kertbe, jó-e, vagy más metafora írja le pontosabban a helyzetet? Most azt látom, hogy nem ez a tiltós fogalmazás a jó. Durván ez azt jelentette, hogy akkor lehet-e, tudok-e, akarok-e én még apáról, anyáról, testvérről, családról, ilyesmikről írni?
– S ez most azt jelenti, hogy ezeket száműzni kell?
– Rájöttem, hogy máshonnan kell nézni ugyanerre, vagy másra. A Semmi művészetben egy ismerős tájra néztem, egy családi viszonyra meg a futballra – tehát olyan zenékre, amelyeket már zenéltem, csak most máshol áll a kamera. És ennek, hogy ugyanarra másképpen, persze sok minden következménye van: más dolgokat, másfajta történeteket is észre lehet venni.
– Többféle elbeszélési, szövegformálási móddal kísérletezett már, ki-, be-, előre-, hátratekerte a magyar nyelvet. Van olyan területe vagy adottsága a magyar nyelvnek, amelyet még nem használt ki?
– Hát persze, például a rövid mondat.
– Azt még nem zsigerelte ki? A Semmi művészet első mondata például egy jól sikerült rövid mondat.
– Hosszú, kalandos életem során írtam már le rövid mondatot, de az érdekes kísérlet volna – nem is fogom magam megtartóztatni tőle -, hogy végig rövid mondatokat használjak. Azt még definiálom majd, mi az a rövid, ez önmagában is egy érdekes föladat.
– Ez alapvetően változtatná meg az egész szöveg működését.
– Ritmust ad, más lesz az egész, más dolgokat lehet meglátni. Nem biztos, hogy kevesebbet, nem biztos, hogy primitívebb… Egyáltalán, az is érdekes kérdés, hogy lehet-e ezt akarni, vagy hogy érdemes-e.
Bővebben a témáról a Nők Lapja Évszakok nyári számában olvashatsz!
