 |
| Fotó: Lábady István |
Fél ötre hirdették meg életem első szülői értekezletét. Szülői értekezlet! Vagy ezer különböző tanácskozáson, megbeszélésen, találkozón, egyeztetésen vettem már részt életemben. Tanúja voltam az Európai Parlament üléseinek, és testközelből láttam tanácskozni Kofi Annant és José Manuel Barrosót. Sőt, egyszer majdnem találkoztam Bonóval, a U2 legendás frontemberével is, de a nyolc hónapos terhességgel járó hormonháborúnak köszönhetően összetévesztettem a napokat, és rossz időpontban mentem a sajtótájékoztatóra. De ez egy hosszú történet. A lényeg az, hogy talán soha nem remegett annyira a térdem, mint amikor a kis-középső csoport szobájába beléptem. Az asztal körül már csak néhány hely volt, a kedélyesen csacsogó társaság hangja betöltötte az üres óvoda folyosóját. Magabiztosan beszélgettek ők, nagyjából tizenketten. Azzal az összetéveszthetetlen magabiztossággal, amit az a tény ad, hogy az ember nulláról kezdte, aztán szép apránként alaposan megtanulta a falka szabályait. Ebben az összeszokott, és egyáltalán nem mellesleg, igen barátságos csoportban a három „kicsi” szülei voltak az új vadak. Csakhogy az egyik kicsi szülei kihagyták a beavatást, a másiké, aki nem más, mint Cole (emlékeznek: Szerelem, barátság, összetartás, három testőr, ilyenek…?) anyukájáról meg kiderült, hogy ugyanebbe az óvodába járt anno, sőt, ugyanannak az Ili néninek a kezei között nevelkedett három- és hatéves kora között, mint aki a mi leszármazottainkat terelgeti mostanában. A mázlista. Szóval ő nem számít friss húsnak. Maradt egy darab tanácstalan, tudatlan és nyeretlen vad, azaz én magam. Lola anyukája.
| Olvassátok el Lola korábbi történeteit blogunkban! » |
Ahhoz már hozzászoktam, hogy az óvodában és bölcsődében mindenki elveszíti a nevét. Mármint a szülők. „Anyuka”, „Apuka” – így hívnak mindannyiunkat. „Anyuka, Lola ma magára öntötte az ivólevet.” „Anyuka, nem jó ez a szandál, nem fogja a gyerek lábát.” „Anyuka, a jövő héten szerdán szülői értekezlet lesz!” És így tovább. Persze tökéletesen megértem őket. Adott tizennyolc gyerek, akiknek van egy-egy neve, plusz egy-egy jele. Meg – jó esetben – két-két szülője, még egy-egy névvel. Az összesen hetvenkét adat, csak a saját csoportban. Az udvaron viszont keverednek a gyerkőcök, így nem árt, ha az ember nagyjából tisztában van a többi névvel is. Aztán ősszel minden kezdődik elölről. Szóval maximálisan megértem a gondozó és óvó néniket. Nem mellesleg, kifejezetten jó érzés, amikor Anyukának szólítanak. Felnőttes. Komoly. Felelősségteljes. Finom, puha.
Szóval megkerestem a körte jelű kisszéket, leomlottam rá, és mivel láttam, hogy mindenki jegyzetfüzettel és tollal a kezében várja Ili nénit, hát elővettem a kövér filofaxot a táskámból, és felnőttes, komoly, felelősségteljes ábrázatot öltöttem magamra. Elkezdődött az információáradat. Napirend. Foglalkozások. Tornazsák. Úszás. Művészi torna. Kirándulások. Halász Judit-koncert. Énekóra. Állatkert. Mikulás. Labdajátékok. Tenisz. Tenisz?! Uramisten, az én gyerekem kisebb, mint egy teniszütő! Ahogy nyúlt a lista, úgy hosszabbodott az arcom. Aztán egyszer csak kitört belőlem a kérdés. „Ili néni, ezt mind a kicsiknek is…?!” Az óvó néni okvetetlenkedő szülői kérdéseken edződött, kedves arca földerült. „Dehogy, Anyuka, a kicsikkel elsősorban játszunk. Énekelünk, labdázunk, festünk, gyurmázunk. A különórák ráérnek!” Hála Istennek! Úgy terült szét a képemen a megkönnyebbülés, mint a múltkor a konyhában a kiömlött olaj a padlón. Lolának nem kell még teniszütő a kezébe. Nincs szüksége tütüre meg balettcipőre. Állatkertbe meg koncertre ő is mehet, a többi meg ráér akkor, ha szép hosszú haja lesz, mint a nagyoknak. Benne csillogó lila hajgumikkal…
Nyugodtan dőltem hátra, és néztem a középsős szülőket. Ők már tudták, hogy mit akarnak, céltudatosan bombázták Ili nénit és Niki nénit a kérdéseikkel. Én meg jegyzeteket készítettem, odabent. Arra az időre, amikor majd Lola és én is ilyen magabiztos középsősök leszünk. Amikor majd az én lányom, a kis-középső legkisebbje is balettozni akar, úszásra járni, meg háromnapos kirándulásra menni a Mátrába. Mert az száz százalék, hogy előbb-utóbb mi is a falka tagjai leszünk. Nem is olyan sokára.
Ajánló:
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja szeptember 24-én megjelenő, 39. számából:
Tamással, sülve-főve Lelkünk titkai Nosztalgia Hogy ne fájjon a hátunk! A heti szerkesztő, Lazarovits Szilvia ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
 Még több az e heti Nők Lapjából:
• Jakupcsek Gabriella: A negyvenöt éves kismama » |
