Ezúttal Kiss Gergely vízilabdázón a sor, aki Csányi Sándortól vette át a képzeletbeli stafétabotot. Gergely azon kevés sportolók egyike, aki azzal büszkélkedhet, hogy három ízben is felléphetett az olimpiai dobogó legmagasabb fokára. Úgy számol, négy-öt évig még biztos, hogy szórja a medencében gólokat, amikor pedig befejezi pályafutását, a fürdőköpenyt talárra cseréli, és ügyvédi karrierbe kezd.
– Csányi Sándortól vetted át a stafétát, aki azt kérdezte tőled: „Milyen érzés nemzeti ereklyének lenni?”
– Az ereklye szép és magasztos szó. Furcsa érzés, hogy sokan így tekintenek ránk. Amikor egy kisgyerek voltam a sok közül, aztán kamaszkoromban apránként jöttek az első eredmények, sosem gondoltam erre. Csak később, az első olimpiai arany után tudatosult bennem, hogy az öröm mellett felelősséggel is jár a siker.
– Mire gondolsz pontosan, amikor felelősségről beszélsz?
– Válogatott vízilabdázóként nagyon sok helyre kapok meghívást. Többek között jártam már az epilepsziások egyesületénél és a siketeknél is. Itt is belép a felelősség kérdése, hiszen azt gondolom, egy sportolónak kutya kötelessége eleget tenni ezeknek a felkéréseknek. Milyen dolog
lenne, ha csak olyan helyre mennénk, ahol fellépési díj jár, és nem fogadnánk el – mondjuk – a siketek meghívását, akikhez csak ritkán jut el ismert ember?
– Nehéz kezelni azt a túláradó szeretetet, amely felétek irányul?
– Ismerek olyan sportolókat, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel. Ki az újságírókat dobálja, ki a nőket veri meg. Nálunk, vízilabdásoknál ez elképzelhetetlen. Van persze, aki nálam jóval zárkózottabb, de
alapvetően nagyon jól viseljük a népszerűséget. Az emberek sokszor csak annyit szeretnének, hogy beszélhessenek velünk pár mondatot. Amikor odajön egy édesapa a kisgyermekével, és elmeséli, hogy vízilabdasapkában szurkoltak a tévé előtt, azt nem lehet zaklatásnak venni. Nagymamakorú nénik szorongatják a kezünket, és elmondják, mennyire boldoggá teszi őket, hogy megölelhetnek minket. Ezek hihetetlenül jólesnek nekem.
– Nemcsak vízilabdázó, hanem diplomás jogász is vagy. Élsportolóként nem lehetett egyszerű elvégezni az egyetemet.
– Amikor nem voltak gyerekek, kicsit könnyebb volt. Aztán amikor megszületett az első lányom, próbáltam minél többet segíteni a páromnak, és persze nekem is igényem volt arra, hogy a kicsivel legyek. Nehezebben ment a felkészülés, mert legszívesebben minden időmet velük töltöttem volna. Főleg éjszaka tanultam ebben az időszakban. Talán nem szégyen, ha elmondom, hogy sokszor csak arra törekedtem, hogy átcsússzam a vizsgákon.
– Gondolkodsz azon, hogy önálló ügyvédi praxisba kezdesz?
– Amíg van néhány évem a vízilabdában, addig nem tudok vele komolyan foglalkozni. Egy-két év múlva szeretném letenni a szakvizsgámat, s akkor majd meglátjuk, milyen lehetőségek vannak.
– Van egy saját honlapod, ahol a válogatott linkjei között a Szinhaz.lap.hu is szerepel. Melyik darabot nézted meg utoljára?
– Az öt és fél éves kislányomat vittük el a Dzsungel könyve című musicalre. Bár nagyon sok darabot láttunk az elmúlt években a párommal, messze nem annyit, amennyit szerettünk volna. Mi, sportolók ugyanis párhuzamos életet élünk a színészekkel. Ők reggel próbálnak, este előadásuk van, nálunk pedig ugyanebben az időben edzések vannak, vagy meccs. A leggyakrabban egyébként az Örkény István Színházba járunk, de voltunk már a Nemzetiben is, ahol Benedek Tibi apukája játszik.
– Sok mindent elárul az oldalad, többek között azt is, hogy fanatikus Red
Hot Chili Peppers-rajongó vagy.
– Nagyon szeretem őket, majd az összes lemezük megvan. A gyermekeinket is megfertőztem, sokszor ők hangosítják fel a zenét. Azt szoktam mondani, hogy a hangszerrel játszott
zenéket szeretem, ami elég tág fogalom, de elsősorban a rockra gondolok ilyenkor. Szerintem a sporthoz ez a zene áll a legközelebb.
– Kinek adod át a stafétát, és mit kérdezel tőle?
– Für Anikótól szeretném megkérdezni, hogy melyik darabot ajánlja.
