Ritka szakmai szerencse és kihívás, ha egy újságíró olyankor tudósíthat a világ bármely pontjáról, amikor ott éppen történelmi jelentőségű események zajlanak. Ilyen számomra az idei ősz az Egyesült Államokban. A nyáron itt még mindenkit az tartott izgalomban, hogy vajon a legelső női elnökjelöltet, Hillary Clintont, vagy a legelső színes bőrű politikust, Barack Obamát választják a demokraták elnökjelöltjüknek. Pár héttel később személyesen tapasztalhattam a republikánus pártkongresszuson azt az őrületes lelkesedést, amelyet a konzervatív közönségből a párt legelső női alelnökjelöltje, Sarah Palin váltott ki. És hol van ez ma már mind azokhoz a percről percre változó, súlyos gazdasági eseményekhez képest, amelyek miatt a világon ma sokan azt mondják: a globális kapitalizmust teljesen újra kell gondolni?!
Nem mentes ezektől az eseményektől a közvetlen környezetem, a kis mikrovilágom sem: a játszótéren, a sarki kávéházban, a metrón mindenki ezekről az eseményekről beszél. Vajon milyen anya Sarah Palin, akinek az ötödik, most négy hónapos gyermeke Down-kórral született? Vajon tényleg beállnak-e mögé Hillary Clinton csalódott női szavazói? Vajon ki kéne-e venni a bankból a pénzt, még ma, mielőtt az éjszaka talán összeomlik minden? Melyik pólón szebb Obama arca, azon, amelyet a mi utcánkban hord a közértes lány, vagy azon, amelyet az óvónő vett a múlt héten az interneten? Kinek a keze legyen inkább az atomgombon: az övé vagy John McCainé?
Egy magyar újságírónak általában két esélye van komoly interjúkra: vagy ismer már befolyásos embereket, akik ismernek valakit, aki majd beajánlja, vagy megpróbál a helyszínen kikerülhetetlenül és lehengerlően viselkedni. (Egy barátnőm, megtudván, hogy sztárinterjúkra nem szeretek vadászni, mert feszélyez, ha idegesítő rajongónak tűnök indokolatlan kérdésekkel – így sétáltam el például számtalanszor, elegánsan és szótlanul, Anderson Cooper, a CNN egyik legnagyobb sztárja mellett –, remek megoldást javasolt az ilyen helyzetekre: kérdezzem meg, nem tudja-e, hol lehet harcsát kapni a környéken. Tartalmas munkakapcsolatot alapoz meg szerinte egy ilyen indítás…) Sokat segít az is, ha az ember mikrofonján a Magyar Televízió logója díszeleg: „MTV”, vagyis egy amerikai számára: „Music TV”, minden kamasz kedvenc csatornája. Szegény Larry Silverstein – akit a képen látnak – aggódott, hogy esetleg Britney Spearsről fogom kérdezni, de képtelen volt elsomfordálni mellettem. Végül a nyakába szabadult az egész média. Silverstein pár héttel a terroristatámadás előtt vette bérbe a világkereskedelmi tornyokat, és ma ő tartja kézben azt, hogy mi és hogyan épül újjá a „Ground Zero” területén.
New York az elképesztő élményekért cserébe kiveszi belőlem mindazt az energiát, amelyet ez a város kegyetlenül megkövetel azoktól, akik itt szerencsét próbálnak. Az amerikaiak azt mondják: nem szabad sokáig élni Kaliforniában, mert az ember elpuhul, de New Yorkban sem, mert ott megkeményedik. Ez a város minden, csak nem kényelmes. Nem elég tiszta, a zaj nagy, a rohanás őrületes, a lakások minősége rosszabb, a szolgáltatások nagy része gyengébb, mint otthon. És valahogy mégis csodálatos. Lehetetlen, hogy az ember ne szeressen bele New Yorkba végzetesen, még akkor is, ha egyszer végre megkönnyebbülten – és kicsit könnyes szemmel – maga mögött hagyja.
New Yorkban az egyetlen épeszű közlekedési mód, ha metróra száll az ember. Akár kamerával, teljes menetfelszereléssel együtt. Babakocsival (esetleg két babakocsival) nehezített a pálya, esélyegyenlőségi megoldásokról nem is hallott a legtöbb megálló, csodálatos szerencse, ha itt-ott lifttel lehet lejutni. Viszont biztonságos, éjjel-nappal, minden ellenkező híresztelés ellenére.
Az amerikaiak életében alapszabály: ne ücsörögj megszerzettnek hitt babérokon, amúgy is könnyen, gyorsan megpenészednek! Tanulj, változz, légy alázatos, kockáztass és merj hibázni – és hidd el, egyre boldogabb leszel a munkádban!
Vizi Attila, az MTV vezető operatőre, évtizedes barátom és kollégám. Ő készített fel mindenre tavaly, indulás előtt. Megtanított vágni, kicsit a kamerával is bánni, bődületesen hiányos informatikai tudásomat javítgatta, és kitalálta, hogyan tudunk nagyon olcsón, mindennap, szinte bárhonnan, az internet segítségével adást készíteni.
Hét év után most jutottam be először a szigorúan elzárt területre, az úgynevezett Nullapontra, az ikertornyok romjainak helyére. Építési terület, kezdetleges fázisban – ennyit látunk belőle a kerítésen át, hosszú évek óta.
Megrázó volt besétálni, de egyfajta gyógyulási folyamat: a romok, a bűz, a pusztulás a múlté, állítólag nemsokára kezdődhet itt a munka, épülhet az emlékpark, a múzeum, újra az égbe szökhetnek a felhőkarcolók. New York már 2001. szeptember 11-e délutánján azt üzente a világnak: a szabadságot nem lehet elpusztítani. Sebet lehet ugyan ejteni rajta, de az idővel begyógyul. Pedig New York mégis megváltozott. Szerényebb lett és barátságosabb
Vajon milyen lesz ez után az ősz után, amikor éppen arra döbben rá Amerika: nemcsak terroristák, de a saját üzletemberei, piacainak szabályozatlansága, a Wall Street-i pénzintézetek rövidlátása is óriási mértékű, lassan gyógyuló pusztítást okozott az emberek életében?
A képriport második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja október 15-én megjelenő, 42. számából:
Tamással… Nosztalgia Oszkói szőlőhegyen A heti szerkesztő, Lazarovits Szilvia ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
