 |
| Fotó: Lábady István |
„Jó napot kívánok!” Így történt ez akkor is. Megérkeztem, leültem, föltettem a mikrofont, ittam egy korty vizet, vettem egy mély levegőt, aztán a főcím után beköszöntem. Csak a külvilág kizárása, az nem stimmelt aznap. Százkilós vasajtó ide, tűzvédelmi acéllemezek oda, a „jó napot kívánok” alatt a stúdió egész személyzete hallotta, amint egy elkeseredett hároméves a folyosón „Mamaaa! Itt hagyott az anyukám!” kitétel ordításával adta ama bizonyos külvilág tudtára mélységes csalódottságát. Bevallom, fogalmam sem volt, mit mondok az aznap délután ötórai Híradóban. Még jó, hogy az adás hossza csak öt perc.
Ha le akarok ásni a történet gyökereihez, akkor valahol ott kell kezdenem, hogy összeomlott az Excel-táblázatom. Mármint az, amelyik az agyamban van, és különböző rubrikáiban családunk különböző tagjainak különböző programjait tárolja. Az a fajta, amelyik minden egyes dolgozó anyuka agyában megtalálható. Az ominózus hétfő előtti péntek délutánján kiderült, hogy Alexnak fontos üzleti találkozója lesz, az én híradós beosztásom elcserélhetetlen, Bandi nagybácsi pedig szintén a munka frontján áll helyt. A helyzet Panni új munkabeosztásával súlyosbítva azt jelentette, hogy se anya, se apa, se nagybácsi, se bébiszitter, és mindenkinek egyformán fontos dolga van. Lolát viszont délután el kell hozni az óvodából, és egy lehetőleg szeretett, tisztelt, megbízható felnőtt ember gondjaira kell bízni nagyjából hatig, amikor is apa végez. Mivel nem szoktuk a gyereket kitenni a templom lépcsőjére, egy fokkal jobb megoldást ötlöttem ki. Beviszem magammal a televízióba. (Mondom, hogy csak egy fokkal jobb megoldás…) Csak egy ötórai Híradót kell átvészelni valahogy. Nagyon ritkán viszem Lolát a tévébe. Valahogy nem érzem, hogy az neki való hely lenne. Egyszer volt bent velem, akkor is majdnem leállította a vidéki stúdiókból érkező átvételeket. A kollégák azóta is rendszeresen kérdezik, mikor jön megint Lola, olyan cuki volt, amikor a gombokat nyomogatta. Na ja. Cuki. Gondoltam, ezt a cukiságot azért nem ismételnénk meg, így inkább mellőztük a látogatást. Most a szokásosnál is ütősebb túlélőcsomaggal szerelkeztem föl, a gyereket pedig kőkeményen megzsaroltam. Azt mondtam neki, ha jól viselkedik, és nem állítja le a Híradó gyártási folyamatait, kap egy túró rudit a földszinti automatából.
| Olvassátok el Lola korábbi történeteit blogunkban! » |
Minden szuperül ment. Becsekkoltunk, a rendész kollégák mosolyogtak ránk, a vágók kiintegettek a vágószobákból, a szerkesztőség folyosóján nagyon örült nekünk a nép. Lola meg hálásan hajtogatott olyasféléket, hogy „De jó itt lenni, mama!” „Jöjjünk máskor is!” Míg szöveget írtam, mellettem rajzolgatott, és fölvillanyozta a szerkesztőségi értekezletet. Már csak azt kellett elintézni, hogy a délutáni hírek idején valaki lefoglalja, amíg a mama a stúdióban bohóckodik. Még ezzel is szerencsém volt, aznap épp Regöly-Mérei Kriszta kolléganőm mondta a regionális híreket, aki, nem mellesleg, egy éppen Lolával egyméretű kisfiú anyukája. Váltjuk egymást a műsorvezetői székben, én meg átpasszolom neki a gyereket öt percre. Isteni volt a terv.
A kivitelezés már kevésbé. A beköszönésnél Lola éktelen sivalkodása zengett a fülemben. A parlamenti tudósítás alatt már nem hallottam a sírást, ellenben rémképek gyötörtek: örökké tartó traumát okoztam a gyereknek! Mert az rendben van, hogy anyával kaszinózunk a szerkesztőségben, de az micsoda átverés már, hogy anya ezután odaad egy mégoly kedves, de mégiscsak idegen néninek, ő meg eltűnik egy vasajtó mögött. Nagy nehezen letelt az öt perc, és én a „Várom önöket a fél nyolcas Híradóban is!” elköszönést szinte már állva mondtam. Remegő kézzel téptem le magamról a mikrofont, fölborítottam a vizespoharat, föltéptem a százkilós vasajtót, és akkor meghallottam. A gyerekem, ez a kétségbeesett, elhagyatott, átvert hároméves készségesen magyaráz Krisztának. Arcán nyoma sincs az elhagyatottságnak, hát még a kétségbeesésnek. Fölnéztek, ők ketten. „Megnéztünk a kontrollmonitoron, azonnal elhallgatott, minden rendben” – nyugtatott az alkalmi bébiszitter. „Nem szép a ruhád, mami, bordó” – summázta a helyzetet az én hűtlen Lolám. Nos, kedves Lola, az lehet, hogy a ruhám nem a legszebb, de hogy Te nem jössz velem egyhamar újra dolgozni, az is biztos. Még akkor sem, ha a stylistok örömmel bevennének a csapatukba!
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja október 15-én megjelenő, 42. számából: Bombera Krisztina Tamással… Nosztalgia Oszkói szőlőhegyen A heti szerkesztő, Lazarovits Szilvia ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
