Bíró Kriszta: Már négyévesen tudtam, hogy színésznő leszek

– Kicsit zavarba hoz ez az írónőség…

– Jobban szereted a színésznő titulust?

– A színházban immáron húsz éve benne élek. Tudom, hogy mit tettem le az asztalra. Tudom, hogy melyik az a szerep, amelyet igazán jól sikerült megformálnom, és melyik az, amit kevésbé. Úgy is mondhatnám, hogy az identitásom egy színész identitása. És bár mindennap újra és újra meg kell küzdeni a feladatokkal, ma már nem jövök zavarba, ha színésznőnek szólítanak.

Bíró Kriszta és Debreczeny Csaba az Örkény István Színház olvasópróbáján

– Régen zavarba jöttél?

– Ez folyton változó ügy. Mikor huszonkét évesen a kezembe kaptam a diplomámat – és egyben a bizonyítékát annak, hogy hivatalosan is színész vagyok –, azt hittem, az egész világ az enyém. Ez természetes, minden kezdő így gondolja, a kételyek, az elbizonytalanodás később jön. De idővel, sok munka után képes voltam magam is elhinni, hogy valóban van mit keresnem ezen a pályán. Íróvá válni egy teljesen más út. Már az is gondot okoz, hogy nincsen klasszikus íróegyetem, ahol írókat képeznek. Így aztán folyton ott a kérdőjel: író vagyok, ha nincs erről diplomám?

– És a két regény? Nem elég bizonyíték?

– Nehéz erről úgy beszélni, hogy se nagyképű, se álszerény ne legyek. Az írás az életem része, de nem gondolom, hogy mint egy neonfeliratot, mindig magamon kellene hordoznom.

Forrás: Orkenyszinhaz.hu

– Hogyan születtek az írások?

– A Fiókregény ötlete nagyon régóta motoszkált bennem. 1995-ben Miskolcon, Molnár Ferenc egyfelvonásosában, az Ibolyában játszottam. A főszereplő a darab végén ezt mondja: „De mikor én nem akarok híres színésznő lenni.” Ez engem nagyon szíven ütött. Hogy lehet az, hogy valaki nem akar híres színésznő lenni, mikor én négyéves korom óta eltökélten csak erre készülök? Ez persze mindig mást jelentett, hol szép ruhákat, hol a szeretetet értettem a színésznőségen, és felnőttként jöttem rá arra, hogy mire is vállalkoztam.
És folyton ott járt az agyamban ez a mondat és vele a gondolatsor. Van egy ember, aki minden erejével és vágyával színész akar lenni, az is lesz, és egyszer rádöbben, hogy nem ő Marlene Dietrich, hanem csak egy mesterembere a szakmának. Hogy jut el valaki idáig? Hogy lesz a cseperedő emberből felnőtt? Egyáltalán: ki a felnőtt? Ezekből a kérdésekből született a Fiókregény.

– Színésznővé válás? Akár rólad is szólhatna.

– Már vártam ezt a kérdést. És kész rá a válaszom: ez a könyv nem rólam szól. A színházi környezetet inkább azért választottam, mert ez olyan terep, ahol a felnőtté válási folyamat sokkal gyorsabban zajlik, mint máshol. Ebben a közegben olyan érzelmi hullámzások vannak, még az irodában és a büfében is, hogy már ez is igazi regénytéma. És mivel ismerem ezt a világot, egyértelmű volt a döntés: főszereplőm, Sóri Mici, mi más akarna lenni, mint színésznő.

– Mennyi ideig formálódott Mici története?

– Ha az első leütéstől számolom, akkor két év. De a fejemben már sokkal előbb írni kezdtem a regényt.

– Közben számtalan bemutató, család, gyerek. Hogy fért bele az idődbe?

– Az írás nekem nem pótszer. Nem akkor veszem elő a papírt vagy éppen a számítógépet, amikor nincs munkám, és hogy legyen mivel agyoncsapni az időt, történeteket találok ki. Én mindig írok, ez az életem része. De az is tény, hogy amikor a Fiókregény született, akkor kevésbé voltam leterhelve, és több időt tölthettem a képernyő előtt. Aztán persze voltak sűrűbb időszakok, akkor előadás után, éjszaka dolgoztam. Mikor már csak a javítás volt hátra, és a határidő is sürgetett, bizony előfordult, hogy bejöttem a színházba, játszottam az első felvonásban, és mivel a másodikban nem volt jelenésem, félrevonultam egy sarokba, és a számítógépet bűvöltem. Aztán hazamentem, és dolgoztam éjjel tovább.

– Említetted, hogy négyévesen eltökélt voltál, már ami a színésznőséget illeti.

– Meghatározó élményem kötődik ehhez. Apám elvitt a gyerekszínházba, a Paulay Ede utcába, ahol megnéztünk egy szovjet darabot. Az volt a címe, hogy A bátyám és a klarinét. Olyannyira elvarázsolt, hogy azt mondtam: én bizony olyan leszek, mint aki azon a magason, abban a nagy fényben van. Nem ismertem még a színész szót.

Forrás: Orkenyszinhaz.hu

– A szüleid nem próbáltak lebeszélni?

– Természetesen a helyén kezelték a dolgokat, négyévesen még sok mindent mond az ember. De ahogy teltek az évek, látták, hogy tényleg eltökélt vagyok, hogy komolyan gondolom ezt a pályát. Innentől kezdve pedig a szülőnek nincs mit tennie.

– Sokan nem így gondolják.

– Hálás vagyok a szüleimnek, amiért nem gördítettek akadályt az utamba, de mondhatom úgy is, ez a természetes. Most, hogy már én is anya vagyok, eszembe sem jutna lebeszélni bármiről is a gyerekemet, pláne nem arról, ami a legnagyobb vágya.

– A színészgyerekek általában az öltözőkben nőnek fel, és egyértelmű a számukra, hogy a színpadon folytatják. Nálatok mi a helyzet?

– Mint ahogy én sem színészgyerekként nőttem fel – édesapám iparművész, édesanyám pszichológus –, így én sem tartom evidensnek, hogy ebbe a szakmába születni kell. Mint ahogy azt sem, hogy a fiamnak törvényszerűen a pályámat kellene követnie. Természetes, hogy lát a színpadon, és látja azt is, hogy szeretem ezt a munkát. Mennyivel rosszabb volna, ha azzal kellene szembesülnie, hogy az anyja gyűlöli a szakmáját! Azt persze nem tagadom, örülök, hogy szereti a színházat. De tizenegy évesen ebből még bármi lehet.

– Ha a fiad a pályádról kérdez, mit mondasz?

– Ez a pálya akkor is kemény, ha sikeres, és még szigorúbb, ha sikertelen. Annyit szeretnék elérni, hogy a fiam lássa: munka van minden színpadon kiejtett mondat, minden mozdulat mögött. Nincs ingyen. A főiskola után Szolnokon, Miskolcon, Kecskeméten játszottam. Sok szerepet kaptam, sok helyzetben kipróbálhattam magam. Most az ország egyik legjobb társulatában játszom, ahol még olyan lehetőségeim is adódtak, hogy saját magam hozzak darabot a színháznak és szerepet magamnak. Ez, valljuk be, manapság igazi kegyelmi állapot. A színésznők kilátásai nem túl rózsásak. Amint valaki kinőtt a naivakorszakból, várhat vagy jó harminc évet, mire megtalálják az igazi, fajsúlyos öregasszonyszerepek.

– Ez nem hangzik valami biztatóan.

– Nem is az, de egy jó társulatban mindenkinek megvannak a feladatai. Irányít egy igazgató, aki gondol velem, számít rám. Megtalálnak azok a szerepek, amelyeket ebben a színházban én tudok a legjobban eljátszani. És hát van egy külön világom: a könyvek. Évente-kétévente előveszem a kedvenceimet, a nagy Márquez-regényeket, a Mester és Margaritát, és mellette elgondolom a saját történeteimet. Nagyon ingerült leszek, ha csak egy nap is nem jutok betűhöz.

Színház.lap.hu »
Színésznő.lap.hu »
Könyv.lap.hu »