– Éppen a húszéves születésnapodon léptél föl először?
– Kicsit korábban: nyolcvanhét őszén, a Csillag születik című tehetségkutatón indultunk. Itt szerepeltem először a gimnázium nagytermén kívül, „igazi” közönség előtt, a Bonanza Banzai élén. A zenekar történetét viszont csak 1988. május 28-ától datáljuk, mert ekkor próbáltunk első alkalommal a később híressé vált felállásban. Ez a kerek évforduló a negyvennel együtt óhatatlanul számvetésre készteti az embert.
– Így képzelted húszévesen?
– Sehogy nem képzeltem. Ha valaki akkor azt mondja, hogy így lesz, ahogy lett, és majd 2008-ban erről beszélgetünk, elküldöm orvoshoz.
– Rólad azt tartják, hogy a magyar zenészek túlnyomó részénél tudatosabban építetted föl a pályafutásod.
– A tudatosság lehet bók és vád is. Utólag úgy tűnhet, két évtizeden keresztül töretlen volt a siker, és minden lépcsőfok eggyel feljebb vezetett, de tudom, hogy sok lépcső be is szakadhatott volna a lábam alatt. Gyakran egy hajszálon múlt a jó döntés.
– Például?
– Hat év után feloszlott a hisztérikus sikerű tinizenekar, ez engem is a süllyesztőbe küldhetett volna. A felületes szemlélő szerint „szólókarrierbe kezdtem a banda megszűnésével”. Ez nem pontos, két szólóalbumom is megjelent a zenekari kiadványok mellett, mert már a feloszlás előtt is éreztem, hogy kezd ránk csukódni a siker, vagyis ugyanazt a kört rójuk újra és újra. Ez a magyar minta: találj egy sikeres modellt, és azt vidd a sírig. Ezért terpesztenek sokan évtizedekig ugyanabban a bőrgatyában és ujjatlan pólóban a színpadon. Megértem őket, de én más utat szeretnék járni. Néhány nagy siker után hamar eljön a plafon: hányszor lehet ugyanabban a nagy sportcsarnokban játszani? Egyszer, kétszer, ötször? Nekem ez tízszer is megadatott. Az ember rájön, hogy nincs tovább fölfelé, maguktól nem jönnek újabb feladatok, tehát magadnak kell kitalálnod a kihívásokat, hogy élvezd a munkát, hogy szórakoztasd magad. A zene mellett rendeztem klipeket, írtam színházi és múzeumi kísérőzenét, rögzítettem verses hangjátékot, játszottam színpadon. A fő csapásirány a nagy rockkoncert: robotlámpák, vonószenekar, énekkar, három kivetítő, gitárok. Most viszont egy szál zongorára hangszerelt dalokat játszunk, nagybőgő, tangóharmonika, elegáns színháztermek. Nagyon élvezzük az előadásokat, dupla telt házakkal megy a jubileumi műsor, néha katartikus csönd üli meg a nézőteret. Ennél nagyobb sikerélményt nem tudok elképzelni.
– Már nem fontos a hangos siker?
– Dehogynem, aki mást mond, az hazudik. Minden csepűrágó – az alternatív meg az underground is – arról álmodik kamaszkorában, hogy áll a színpadon, beszél valami fontos dologról, és ezért szeretik. Van persze, aki úgy tesz, mintha ott se lenne, azt mondja, ő csak szakember, szó sincs küldetésről, de mindenki elhívásra működik, nem véletlenül lépünk a deszkára.
– Mesélj a neveltetésedről!
– Egyszerű, normális kispolgári családból származom, ez ma már szinte deviancia. Apám-anyám szeretetben neveltek az öcsémmel együtt. Nem voltunk éppen jómódúak – volt és van pár százezer hozzánk hasonló, tönkretett polgárcsalád Magyarországon. Nagyapám királyi táblabíró volt, tehát a népi demokráciában jött a teljes vagyonelkobzás, kitelepítés: klasszikus huszadik századi magyar karrier. Körgangos pesti albérletben láttam meg a napvilágot, ez ugye nem annyira „rakendrol” történet. Édesanyámék a jogra szántak, ők is ott ismerkedtek meg. Tizenhat évesen elhatároztam, hogy filmrendező leszek, de ennek senki nem örült, így a Közgázra mentem. Mindig azt mondogatták: „kisfiam, csak az egyetemet végezd el!”
– Viszont énekes lettél.
– Másodéves voltam, amikor kiadtuk az első lemezünket. Érdekesen teltek a vizsgaidőszakok: a turnébuszban, Nyíregyházáról hazafelé lámpával a fülem mögött olvasgattam a tankönyveket. Akkor még egyetlen kamionba befért minden: a fény, a hang, a zenészek, meg a közönség is. Szociológiavizsgára mentem: „Jó napot, tanár úr, Kovács Ákos vagyok.” „Tudom, hogy maga kicsoda, maga viszont nem ismer engem: én vezetem a szemináriumot, a félévben még nem találkoztunk. A hármasért húzzon tételt…” Németh Lajos, az olasztanárunk viszont eljött a koncertünkre, a Petőfi Csarnok nézőterén fehér hajával világítótoronyként magasodott a fekete tinitömeg fölé.
– A Bonanza rajongótábora tényleg egyenruhát viselt.
– Szubkulturális jelenség volt, annak minden jellemzőjével. Mindenki egyformán különbözött: bumfordi cipő, felnyírt haj, bomberdzseki.
– Szerinted mitől volt szinte hisztérikus sikere a zenekarnak?
– Talán jókor voltunk jó helyen, a dalok megszólították a kor fiataljait – igazából nehéz pontosan behatárolni az okokat. Nem sztárnyavalygás, de rettentő furcsa dolgokat éltünk meg. Egy pesti bérházban laktam a hatodik emeleten, csöngettek, ajtót nyitottam, és ott állt egy egész lányosztály. Osztálykirándulást szerveztek a lakásomhoz.
– A szövegekkel azonosultak?
– Azt hiszem, ez talán máig a legfontosabb eleme annak, amit csinálok. Sokáig nehezen fogadtam el, hogy szinte mindenki másképp értelmezi a szövegeket, mint én. A Majom a ketrecben című dalról olvastam, hogy a valóságshow-k szereplőiről szól. Hiába magyaráznám, hogy sokkal inkább az én kiszolgáltatottságomról szól, arról, hogy a hülyeségekkel ketrecbe próbálnak zárni. Az is elég abszurd, amikor egy vadidegen kifejti, hogy a mai már nem az igazi Ákos. Megmagyarázza nekem, hogy ki az igazi én!
– Közben persze változtál, sok korszakod volt már…
– Régebben kaptam egy díjat, a Magyar Tudományos Akadémián adták át, és laudáltak, azaz felsorolták az érdemeimet. „Ő már akkor tudta…” Kirázott a hideg, korai még a nekrológ, a korszakolás. Ne elemezzenek, mint Sztálin elvtársat, nem kell az ágyútalp, a hősi temetés: még élek!
– Sok dolgot elértél, amiről mások csak ábrándoznak, és most idegesít.
– Amit elértem, az nem idegesít, de nem is foglalkoztat: a következő munkám érdekel. Az ismertséggel járó dolgok, az előítéletesség, az állandó okoskodás viszont elég hervasztó. Amikor gyerekként ábrándozik az ember, nem tudja, milyen mellékhatásokkal jár, ha valóra válik az álom. Nincs szerződés, amelyik felsorolja, mit fogsz elérni és az mivel jár. Nem tudja előre az ember, hogy az anyja temetésén autogramot kér majd a temetőszolga.
– Azért már szerezhettél volna rutint ennyi idő alatt…
– Nem tudok rutinból reagálni semmire. Készülős vagyok, mindig szeretnék jót csinálni, ez rutinból nem megy. Minden turné előtt hónapokig próbálok, pont úgy, mint az első fellépésem előtt. Soha nem felejtem el, kilencvennégyben az első nagy szólókoncertre készültünk a Budapest Sportcsarnokban. A zenekar legfiatalabb tagja nem értette, miért kell ennyit gyakorolni. Igaza volt, a rockzene nem Bach, három akkord és kész. De belénk kell égnie az előadásnak, erre való a sok próba. Kicsit duzzogva zenélt tovább, aztán eljött a koncert estéje: iszonyatos üvöltés jön fel a színpadra, fölmegy a függöny, tenger hullámzik előttünk, kicsapnak a fények a küzdőtérre, és látod, hogy emberfejekből áll az a tenger. Voltam már párszor hasonló helyzetben, de ez minden egyes alkalommal megdöbbent. Nézek a srácra, holtsápadt, dülled a szeme, de a keze jár a hangszeren. Mert belé égett minden hang.
– Negyvenévesen egy alkotóereje teljében lévő, az általa művelt műfajban sok tudással, tapasztalattal, sikerrel teli ember vagy. Hátradőlni korai, előre meg hova?
– Ki kell találni mást, új feladatokat. Ilyen a mostani színházi koncert is, vagy a hangoskönyv ügye. A Szindbád-filmet negyvenegyszer láttam, tíz éve tervezem, hogy felolvasom Krúdy novelláit. Felkerestem Szigethy Gábor irodalomtörténészt, elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy kezdhetem elölről a munkát: a novellák, amelyeket szinte kívülről tudtam, tele vannak apró részletekkel, olyan utalásokkal, amelyek csak a kortársak és a történészek számára egyértelműek. Végül egész másképpen olvastam föl a szövegeket, mint a felkészülés előtt. Ez a lemez igazi szerelemgyerek, szívügy.
– Te egyszerűen élvezkedsz az életben. Azt csinálod, ami jólesik.
– Ez igaz, de ismered a menzai buktát: nagyon sok tésztát meg kell enni azért a kis lekvárért.
Még több az e heti Nők Lapjából:
