 |
| Fotó: Lábady István |
Kaposvárról tartottunk hazafelé. Lola a bonnyai dombtetőn már aludt, így aztán zavartalanul csodálhattam őt a tükörben. Az előző esti születésnapi zsúrt – mit zsúrt, bulit! – próbálta kipihenni aznap délután a kocsiban. A nyolc kis gengszter (hét vendég meg az ünnepelt) a sarkaiból kifordította a nagypapa házát. Este kilencre mindannyian ágyban voltunk, annyira kitikkadtunk a látványtól és a hangzavartól. És még előttünk állt a java! Hiszen mára hagyomány a családban, hogy Lola a születésnap „dologi” elismerése (azaz, a – főként a nagyszülőknek köszönhető – ajándéközön) mellett kap tőlünk egy Élményt. Így nagybetűvel. Valamit, amit örökre magával vihet. Amiben nem merül le az elem. Amit nem nő ki, amit nem un meg, amit nem tud összetörni vagy elrontani. Az első születésnapján elvittük az Állatkertbe. A másodikon a Csodák Palotáját látogattuk meg (na jó, elismerem, az nem sikerült azért olyan nagyon tökéletesen…). Idén pedig a bábszínházat dobta ki a gép.
Mindenkit megnyugtatok: a Budapest Bábszínház pontosan ott áll ma is, ahol húsz évvel ezelőtt. És pontosan ugyanúgy néz ki, ahogy akkor. Nehéz bordó függönyök, üvegajtók fémillesztéssel, mosolygós jegyszedő nénik, és klasszikus bábfigurák a vitrinekben. Gyorsan bevallom, mielőtt még megpróbálnám elmismásolni a dolgot: soha nem voltam bábszínházrajongó. Utolsó bábszínházélményembe ma is belepirulok. Talán hét-nyolc éves lehetettem, amikor édesanyám és a nagymamám elvittek az Andrássy útra megnézni Bambi történetét. A második felvonás közben zokogva rohantam ki a színházteremből, annyira elkeserített az őzgida sorsa. Még arra is emlékszem, hogy nagy, formátlan foltokat sírtam anyám sötétbarna szvetterére.
| Olvassátok el Lola korábbi történeteit blogunkban! » |
Mostanában már szerencsére nem játsszák a Bambit. Helyette kinéztem magunknak Marcipáncicát, akit jó alaposan leinformáltam, nehogy Lolámnak az enyémhez hasonló traumát okozzak. Marcipáncica kitalálja magának, hogy ő akar lenni az állatok királya, ezért elindul megkeresni rokonát, az oroszlánt. Aztán, miután bejárja Afrikát, a Cirkuszt és az Állatkertet, hazamegy, és feleségül veszi Hófehérkét, a cicalányt. No, ezen semmi sírnivaló nincs, viszont tele van tanulsággal – éppen jó lesz nekünk. Jegyet vettem, csinosan felöltöztünk, és az addigra már az eksztázisig izgatott Lolával felkerekedtünk. Már a büfében azt kiabálta: „mama, nagyon jó bábszínházban lenni!” Aztán addig kérdezte megállás nélkül, hogy „Holvanmáramarcipáncica?”, amíg végül az első felvonás negyedik percében meg nem jelent Ő. Onnantól kezdve nem tudtam szemkontaktust teremteni a gyerekemmel. Ugyanúgy lestem, mint előző nap délután, a kocsi visszapillantójában. Csak most nem csillogott nyál az ajkán. Viszont rózsásra pirult az arca, gyöngyözött a halántéka, göndör fürtjei pedig odatapadtak a homlokához. Egyszer átöleltem, és még mielőtt ellökött volna, éreztem a mellkasában eszeveszetten dobogó csöpp szívét. Nagylány. Hároméves. Nem kellek neki, amikor elsötétül a nézőtér, nem bújik hozzám, ha megszólal a zene, jó hangosan. Még a cirkuszi oroszlántól sem ijed meg – pedig alig fél évvel ezelőtt az igazi cirkuszban még görcsösen kapaszkodott a fülünkbe. Hallgattam, ahogy a színpadon Marcipáncica henceg, és közben ezt a kész kis embert néztem… Aztán, mintha meghallotta volna a gondolataimat, egyszer csak felém fordult. Szinte lázas volt a tekintete. „Mammmma!” – csak ennyit suttogott, egy szóval sem többet. Viszont jól elnyújtotta a második m betűt, úgy, mint amikor még nem nagyon tudott beszélni. Éppen úgy, ahogy szeretem. Én meg, a szentimentális vénasszony, már éreztem is azokat a bizsergő könnyzacskókat. Ő visszafordult a színpad felé, és magamra hagyott a könnyeimmel.
Talán néhányan önök közül emlékeznek még arra, hogyan kezdődött. Valami olyasmit írtam, hogy „2005. október 30-án megváltozott az életem”. Pedig akkor még fogalmam sem volt, mi az a változás. Hogy micsoda állandó, szaggató átalakulásban van az a massza, amit mi az életünknek nevezünk. Csodás átalakulásban. Lett egy családunk. Lett egy ember, akit terelgetünk egy úton. Mert lett egy út. Mi öregszünk, ő felnő. A Jóisten éltessen, drága Lolánk!
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja november 12-én megjelenő, 46. számából: Erős Antónia Ha kockás… Viszlát, méreganyagok A koldus maharadzsa Boldog születésnapot, Károly! A heti szerkesztő, Papp Diána ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
