2008. November 19.

Utálom, ha kikiabálják, hány éves vagyok!

Halász Judittal találkozni olyan pillanat, amely eszébe juttatja az embernek, miért jó újságírónak lenni. Egy híres művész, akiről még sosem hallottam rosszat, akit a felnőttek ugyanúgy szeretnek, mint a gyerekek, akivel kapcsolatban harminc éve azon töröm fejem, hogy az arca szebb-e, vagy a hangja. Találkozásunk megadta a választ: közelről mindkettő még szebb.

nlc

– Miért pont én jutottam az eszükbe?

– Ezt Halász Juditnak meg kell kérdeznie?

– Persze.

– Mert kevés olyan gyönyörű, megfellebbezhetetlen tehetségű, mindenki által szeretett és elismert művész, akit bármilyen korú, lakhelyű és társadalmi helyzetű olvasó szívesen lát a címlapon.

– Köszönöm, ha így látja.

– Ráadásul most épp a szokásosnál is jobban zajlik ön körül az élet.

– Tulajdonképpen igen. Az egyik fontos esemény a Prima Primissima díj, amelyre engem is jelöltek. Mindjárt kezdődnek a vígszínházi koncertek, december első hetétől karácsonyig, minden vasárnap kétszer. A harmadik pedig a készülő koncertfilmem.

– Ha jól tudom, másfél milliónál is több lemezét vették meg.

– Annál jóval többet, mert ezt a számot tizenvalahány éve értük el.

– Ráadásul ugyanúgy keresik a tíz évvel ezelőtti felvételeket, mint a legújabbat.

– A kisgyerekek rákapnak a zenénkre, eljönnek koncertekre, hallgatják a dalokat, közben persze nődögélnek. Egyszer csak úgy érzik, kinőtték a muzsikánkat. Ez az élet természetes rendje. Tinédzserkorban vagy huszonévesen megüti a fülét egy régi dal, előveszi a lemezt, és ilyenkor már meghallja a szöveget is.

– Halász Juditot élőben vagy lemezen hallgathatunk. A tévé mintha elfeledkezett volna róla.

– Sok-sok éve nem készült már televíziós műsor velünk. Tíz éve vettünk fel utoljára egy vígszínházi koncertet dévédére, és most nekivágunk a filmnek. Szeretném megmutatni a gyerekeknek azt, amit én látok a színpadról. Ahogy én látom őket. Több koncerten forgatunk, sok olyan dalt megörökítünk, amelyekből eddig nem készült felvétel. Néhány kifejezetten a szülőknek szól. Bródy Jancsi szépen meg is írta a lényeget. A gyerekekről, akik velem énekeltek, aztán felnőttek, már ők hozzák a gyerekeiket. Fölöttem sem múlt el nyomtalanul az idő, de mindig jönnek új apróságok, akik azt kérik: „Jutka néni, légy szíves, énekelj nekem!” Nemrég egy kiránduláson, valamelyik osztrák hegy tetején odajött hozzám egy ősz szakállú bácsi, és a fülembe dalolta. Vicces volt. A lényeg, hogy a világ változik, mi is változunk, de a gyerekek ugyanúgy éneklik a Micimackót, mint harminc évvel ezelőtt.

Szerelmesfilm Bálint Andrással

– Sok állandóság van az életében. Egy évet játszott Pécsett a diploma után, azóta a Vígszínház tagja.

– Ilyen a Kern, a Lukács Sanyi, Szegedi Erika, Tahi Tóth Laci, Hegedűs D. Géza… vagyunk még egypáran. Azelőtt ez természetes volt.

– Sosem akart szerencsét próbálni?

– Egyszer. Életem legszebb négy évét töltöttem a Vígszínházban. Várkonyi Zoltán hívott oda, akit valódi mesteremnek tartok, szerencsére sokat dolgozhattam vele. Egyszer egy rádióműsorban arról beszélt, hogy szerinte minden színésznek ötévenként társulatot kéne változtatnia. Új emberekkel kell találkoznia, új rendezőkkel kell dolgoznia, új benyomásokat kell szereznie. Otthon feküdtem, influenzásan, hallgattam, és rájöttem: milyen igaza van a mesternek. Pont ötödik éve dolgoztam a Vígben, talán tényleg át kéne mennem egy másik társulathoz. Úgy alakult, hogy Marton Endre épp akkor üzente, hogy szívesen szerződtetne a Nemzetibe. Bementem a Várkonyihoz, akit atyai barátomnak tekintettem, és vígan megkérdeztem: mit szólna ahhoz, ha én elszerződnék. Vörös lett a feje, mint egy május elseji luftballon, kiszaladt az irodából, majd visszajött a munkakönyvemmel. Az asztalra csapta: „Két év múlva lejár a szerződésed, addig maradsz!” Egy évig nem is köszönt. Végül egy közös munka oldotta fel a feszültséget. Ennyi volt az én változtatási igényem, azóta is ott vagyok.

A Tündérlaki lányok a Vígszínházban

– Mióta?

– Réges-régen. Ha valaki nagyon kíváncsi rá, hazamegy, és megnézi a lexikonban… de hátha nem nézi meg! Az emberek addig érdekesek, míg valami kis titkot megtartanak. Utálom, ha kikiabálják, hány éves vagyok. Saccoljanak! Azt viszont nem szégyellem, hogy háromszoros nagymama vagyok, vagy, hogy a fiam harminchét éves.

– Hogy úszta meg, amikor a fél ország szerelmes volt önbe? Én például nem néztem többé a Móka Mikit, amikor új versmondó lány került a műsorba.

– Akkor volt gyerek?

– Dehogyis, borzasztóan későn érő vagyok. A versmondó lány volt életem első nagy szerelme. Valahol még mindig összehasonlítási alapot jelent számomra.

– Sok anyuka mondja, hogy a fia el akar venni feleségül.

– A másik örök élményem a Szerelmesfilm. Évekig féltékeny voltam Bálint Andrásra. Sikeres színésznő miért kezd énekelni?

– Frankomán társasághoz tartoztam, a gimnáziumban magam is franciául tanultam, ráadásul a főiskolán Radnóti Miklós özvegye, Fifike oktatta a nyelvet. Tudja, az Erőltetett menet: „a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, / és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt”. Akkoriban nehéz volt utazni, de mindig akadt egy meghívólevél, turistaútlevél, ösztöndíj, filmfesztivál, és mi igyekeztünk Párizsban kikötni. Imádtuk a franciákat, ráadásul a főiskolás éveinkben indult be igazán a Nouvelle Vague, a „francia új hullám”-nak nevezett filmes irányzat. Az ide tartozó színészek mind énekeltek.

– Tanult énekelni?

– Mindenki tanult a főiskolán. Én utána is jártam sokáig, még most is illene. Otthon mindig dalolásztam, sőt, a színházban is, ha volt rá lehetőség. A férjem addig piszkált, míg végül felénekeltem két francia sanzont a rádióban, ami sokaknak tetszett. Jó barátságban voltam az akkori Illés zenekarral. Gyakran találkoztunk itt-ott, szerettem Bródy szövegeit, a zenéjüket, így aztán maceráltam őket, írjanak már nekem is egy dalt. Bródy egyszer megunta. Volt előtte egy könyv, kinyitotta: „Mi ez itt?” A Csiribiri. Ott volt a gitárja, megírta. Egy televíziós műsorban megkérték, hogy készítsen zenét a Micimackóhoz, én majd eléneklem. Megcsináltuk. Ekkor a férjem (Rózsa János filmrendező és producer – a szerző) már azért piszkált, miért nem csinálok egy lemezt. Elmentünk Bródyval a lemezgyár akkori igazgatójához, aki nagy kegyesen beleegyezett az ötletbe. Pillanatokon belül aranylemez lett. Nem gondoltunk arra, hogy gyereklemezt csináljunk. Az ötlet akkor született meg, mikor láttam, hogy a hároméves fiam az dúdolja a homokozóban: „Bóbita, bóbita…” A másodikat már nekik készítettük. Két év múlva megjelent nálam egy csapat fiatal zenész, ők voltak a Bojtorján zenekar. „Zaklatni” kezdtek. Azt mondták, hogy kívülről fújják az összes dalom, menjünk koncertezni. Eszemben sem volt. Színész vagyok, nem énekes. Egyszer azzal állítottak be, hogy aláírtak egy szerződést, három hét múlva koncert egy szentendrei művelődési házban. Ettől megijedtem, elkezdtünk próbálni, aztán ott álltam a művelődési ház sötét színpadán, és frászt kaptam. A nézőtéren valami zümmögés hallatszott. Elátkoztam magam, mi a csudának kellett ez nekem! Hirtelen csak meghallottam, hogy az a furcsa zaj a nézőtéren a gyerekektől jön: velem éneklik a dalt! A második-harmadik előadásnál már fel mertem venni a mikrofont a kezembe, kidobtam a kottaállványt, kezdtem feloldódni.

– Sosem rivalizáltak Koncz Zsuzsával?

A művésznő válaszát és a teljes interjút az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.

További kiemelt témáink a Nők Lapja november 19-én megjelenő, 47. számából:

+24 oldal adventi melléklet
Kezdj el időben a karácsonyra hangolódni!
– Ajándékötletek
– Tippek
– Tanácsok stressz ellen

Korlátozott példányszámban!
Müller Péter a lélekben készülődő valóságról és a valóságban élő varázslatról mesél. Egy füzet, amely megédesíti az ünnepet (csak +30 forint).

Csizmaőrület
Rövid szárút, lapos sarkút, magas sarkút, hasított bőrt, fényesen csillogót – mindent kínálunk. Egy közös bennük: valamennyi után megfordulnak a férfiak.

Mi vonz egy férfiban?
Szerelmes feleségek árulják el titkaikat arról, hogy egy ápolt kéz, egy bársonyos bariton fogta-e meg őket annyira, hogy egy életet leéljenek egy férfi mellett.

A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával:
Torokszorító vallomások – rólunk
Értünk, velünk dolgoznak, ismerik intim titkainkat és kínos szokásainkat, letagadott vágyakat, a szeretet erejét, a magány csikorgató fájdalmát – egyszerre pszichológusok, gyerekek, pedig legtöbbször csak néznek, hallgatnak, és hagyják, hogy menjen az élet, ahogy kell, ahogy meg van írva, és leginkább: ahogy tud. Fejős Éva új sorozatában hétköznapi emberek mesélnek rólunk. És egészen elképesztő történeteik vannak. Az első részben egy taxis torokszorító monológját olvashatják arról, hogy élnek-halnak az emberek egy bérkocsiban.

Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más!

Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó!