Balázs, akihez olyan műsorok köthetők, mint a Dob+basszus, a Bestseller, valamint a Lévai-kislexikon, kulturális értelemben igazi mindenevőnek számít. Éppoly megszállottsággal beszél a világ legjobb íróiról, mint a New York-i operáról, vagy éppen arról, milyen büszke rá, hogy egy igazi punkegyüttesben zenélhet.
– Legutóbb Lovasi Andrásnál volt a Sztárváltó stafétája. András azt szerette volna megtudni tőled, mit találtál Amerikában, hogy ilyen sokáig maradtál.
– Valóban majdnem két hónapot töltöttem New Yorkban, pár napja jöttem haza. Az utazás elsődleges célja az volt, hogy kutatást végezzek a doktori munkámhoz, amelyet televíziós témából írok. Odakint több csatorna munkájába is betekintést nyerhettem, a választások éjszakáját például a Fox News központi stúdiójában töltöttem, de bemehettem az NBC-hez is leskelődni. A kutatáson kívül persze igyekeztem annyi kulturális élményt magamba szívni, amennyit csak lehet. Az amerikai profi foci- és kosármeccstől az irodalmi felolvasóestig, a Metropolitan Operától a Broadwayig, a Carnegie Halltól a Radio City Music Hallig sok helyen megfordultam. Fantasztikus két hónap volt. Ez a fajta feltöltődés régóta hiányzott az életemből, s amire számítottam, azt maximálisan megkaptam ettől az úttól.
– Milyen pályára készültél? Mindig televíziózással szerettél volna foglalkozni?
– A férfiak azon táborába tartozom, akik klasszikusan későn érők. Miután tanár szakot végeztem az egyetemen, éveken át magyart és történelmet tanítottam a Bajza Utcai Általános Iskolában. S noha szerettem tanítani, mégsem éreztem, hogy ez lenne a végállomás számomra. A tanítás mellett aztán szép lassan elkezdtem előbb újságírással, majd tévézéssel foglalkozni. Bár sosem volt titkos vágyam, hogy tévés legyek, mégis ebben találtam meg önmagam. Tisztán emlékszem, hogy az első forgatással töltött nap után azt éreztem, ez az! Ezt kerestem!
– Az irodalomtól azonban sosem szakadtál el, Bestseller című műsorodban például világhírű írókkal beszélgettél. Volt úgy, hogy a tisztelet bénítóan hatott, és a megilletődöttséged miatt csak nehézkesen indult el egy-egy beszélgetés?
– A legelső Bestseller-interjú José Saramagóval, a Nobel-díjas portugál szerzővel készült. Akkor iszonyatosan izgultam. Hála istennek, gyorsan átlendültem ezen, s utána flottul ment minden. Nekem egy-egy ilyen beszélgetés alatt muszáj magabiztosnak tűnnöm, hiszen a szerepkörből adódóan arra is kell figyelnem, hogy a riportalany jól érezze magát, és ehhez nélkülözhetetlen a tudatosság, a határozott fellépés. A második-harmadik beszélgetés után már tudtam, hogy egyáltalán nem kell félni a világhírű íróktól. Ugyanolyan kedves, helyes, szimpatikus emberek, mit bárki más. Volt egy olyan szituáció, amelyre még rá is csodálkoztam. Harold Pinter, aki nem mellesleg azóta Nobel-díjat kapott, például annyira izgult a beszélgetés elején, hogy meg kellett állnunk a forgatással. Vicces helyzet volt, mikor én nyugtatgattam őt! Ettől aztán végképp megnyugodtam.
– Olykor előfordul, hogy a személyes találkozás nimbuszromboló. Volt ilyenben részed?
– Nem tudok kiábrándító csalódásokról beszámolni, és ezt nem a mundér becsületének védelmében mondom. Egyetlen olyan szerzőt sem tudnék kiemelni, akire azt mondanám, hogy borzalmas volt, vagy hogy rutinszerűen lenyomta a beszélgetést. A hozzáállásban persze vannak különbségek. Akad, aki csak egy stábot lát bennünk, de az esetek többségében kedvesek, odafigyelőek voltak, sőt volt, aki még barátkozó is. Egyetlen személyt tudok mondani, aki szigorú volt velünk, bár az interjú során ő is nagyon alázatosan viselkedett és érdekfeszítő válaszokat adott. Margaret Atwood keményen megszabta a feltételeket, és amikor mi picit máshogyan csináltuk, máshová tettük a lámpát, máshol szerettünk volna beszélgetni, akkor egyből ránk pirított, és leszúrt minket. Később elmentünk forgatni egy dedikálására, de nem beszéltük meg vele, hogy ott leszünk. Erre el is zavart bennünket, mint a huzat. De előtte azért titokban forgattunk egy kicsit.
– Bestseller címmel könyv alakban is megjelentek az interjúk, kiegészítve az útinaplóiddal. Érdekes módon ezek a beszámolók sokkal nagyobb sikert arattak, mint a beszélgetések. A sikeren felbuzdulva sosem gondoltál arra, hogy egy regénnyel jelentkezz?
– Rettenetesen jólesett, hogy megdicsérték az útinaplókat, miközben az első kötet idején még komoly fejtörést okozott, hogy bekerüljenek-e egyáltalán. Ezek mégiscsak személyes, kicsit bulvárízű beszámolók voltak. Azt gondolom egyébként, hogy az írás nem fertőző betegség. Attól, hogy sok íróval találkozom, még nem feltétlenül kapom el a kórt, a tehetségről nem is beszélve. Ha egy gondolatban kellene összefoglalnom az interjúk tanulságát, akkor az lenne, hogy hihetetlenül komoly és alázatos munka rejlik minden egyes író sikere mögött. Ezek az emberek a hivatásuknak szentelik az életüket, s a mai napig is öt, hat, nyolc vagy akár tíz órát dolgoznak. Az én jelenlegi életformám nem engedi meg, hogy naponta ennyi időt töltsek írással, de nem vetem el a gondolatát, hogy valaha megpróbálkozom vele. Bár pontosan érzem, hogy hol vannak a képességeim határai, s azt hiszem, egy regény már túl van azokon.
– A Dob+basszus című műsorodból kiderül, hogy nemcsak az irodalom, hanem a zene is közel áll hozzád. Melyek a személyes kedvenceid?
– Gimiben a punk-, az alternatív zene szívott magába, és bár ma is inkább a gitárcentrikus zenéket kedvelem, sokféle zenét hallgatok ezenkívül. A tehetség, az eredetiség és az egyéniség tud megfogni. Mostanában például újra felfedeztem magamnak a Pink Floydot és a Led Zeppelint. De a rockkoncertek mellett New Yorkban kétszer operába is elmentem. Részben azért, mert becsületes pesti sznob vagyok, részben pedig azért, mert a Metropolitanben a világ legjobb énekeseit hallhattam, akik valóban lenyűgöző produkciót nyújtottak. Gyönyörű volt mindkét előadás.
– Tinédzserkorodban téged nem ragadott magával a zenekar-alapítási őrület?
– De! Olyannyira, hogy játszottam is egy gimnáziumi együttesben, amelyet a barátaim alapítottak. Kezdetben csak sóvárogva néztem őket, már csak azért is, mert a szabadidőm zömében vízilabdaedzésre jártam. Annyira tetszett azonban a zenélés, hogy a szüleimtől kikönyörögtem egy Jolana márkájú NDK-s basszusgitárt kettőezer-kettőszáz forintért, és a kisszobában elkezdtem gyakorolni rajta. Szép lassan felküzdöttem magam egy amolyan autodidakta, középbéna szintre. Megvártam, míg kihullik a basszusgitáros a zenekarból, és egyből ott teremtem mint megmentő. De ez a zenekarosdi csak pár évig tartott. Ha már Lovasi András volt olyan kedves, hogy engem kérdezett, elmondom, hogy az ő jóvoltából egyszer felléptem a Kispál és a Borzzal is a Hegyalja Fesztiválon, minden próba és gyakorlás nélkül. Hatalmas élmény volt hét-nyolcezer ember előtt játszani! Van egyébként egy alkalmi zenekarunk, amely idén az orfűi fesztiválon debütált, frenetikus sikerrel. Only Tonight a nevünk. Rátgéber László kosárlabdaedző énekel, Leskovics Gábor gitározik, én pedig basszusozom. Egyszerű dalokat, punk örökzöldeket, Sex Pistols-, Ramones- és Clash-számokat játszunk. Kemény félórás a programunk, de abban nincs sok lazsálás.
– Kinek adod át a stafétát, és mit kérdezel tőle?
– Mucsi Zoltántól kérdezem, hogy lovaghoz méltó életet él-e.
